Nincs több „drága Bolgár úr”
Volt egyszer egy közösség, amely kellemes, langymeleg akolban, napról napra fennen sóhajtozva, szellemi maszturbációit óránként akár sokszorosan, rituálészerűen megtartva leledzett a maga által valósnak gondolt erkölcsi felsőbbrendűség biztos tudatában.
Volt egyszer egy stúdió, ahol Magyar György tarthatott Közismerten Kiváló Szakemberként™ értekezéseket arról, hogyan kell jogszabályokat megkerülni, jogállamot a Jó Emberek™ érdekében megsemmisíteni. És a stúdió – mit stúdió, Stúdió – adott ugyanígy helyet drága Bolgár úrnak, a velünk élő kispolgári kádárizmusnak, a bennfentes jópofizásnak, a mikrofonba rimánkodott, mantraszerűen ismételgetett óhajnak: ugye már megbukott a Zorbán? Meg, meg, hetente, drága Bolgár úr, hetente!
Kuncze Gábortól Kovács Lászlóig tartott a panteon, amelyben azt láttuk, mivé vált volna a szocializmus, ha nincs 1990, kik irányították volna az országot – ehelyett lett belőlük még a saját szcénájuk által is elfelejtett, ki- és megtagadott közösség. Csak egy, egyetlen hely volt, ahol maguk lehettek, vélt magasztosságuk szerepjátékos biztonságában. A színtér, ami adott időre megadta nekik a lehetőséget, hogy fontosnak érezhessék magukat, annak, amik Magyarország szerencsétlenségére éveken át voltak.
A mindenség szövetébe egy sarló-kalapáccsal és vörös csillaggal beszakított féreglyuk: a Klubrádió.
Szinte már a blaszfémiával határos, de erősen hiszem, hogy maroknyi közönsége – a hallgatók és a gyakorlott megszólalók köre között erős korreláció állhat fent – most nemcsak a Requiemet teszik fel és hangosan olvassák egymás között Kosztolányitól a Halotti beszédet, de egészen kétségtelen, hogy elhiszik, itt valami értékvesztés történt. Miközben az történt, hogy egy csúnya seben a sok kaparászás után végre var képződhet, és talán elkezdhet begyógyulni. Persze nem egy túl mély seb, még csak feltűnő helyen sem volt, de zavaró volt mindeddig a létezése.
Páran szeretnek ennek kapcsán is diktatúráról hadoválni, miközben a nagy jajveszékelés és harcos esernyőnyitogatás közepette csak fellebbezni kellett volna, akármilyen alantas dolog is az. Vagy nem sorozatosan megsérteni a fennálló szabályrendszert. De félre az objektivitással! Ezek az emberek újra és újra kinyilvánították, hogy abban – és csak abban – érdekeltek, hogy a nemzeti oldal, annak zászlóvivői, közkatonái, újságírói és munkásai pórul járjanak, minél rosszabb legyen nekik. Hiszen a rendszer eredendően rossz – és mindenki, aki ebben részt vesz, büntetést érdemel.
Hát, nem jött össze. Azért kéne művi módon szomorkodni, mert az elpusztításunkra igyekvők balfékek és szerencsétlenek voltak, aminek most megisszák a levét? Már így is túlságosan hosszú ideig voltak kártékonyak.
Mostanában bőségesen idézgetem a mondatot, amit Tamási Áron jegyzett meg akkor, amikor a magyar csapatok bevonultak Észak-Erdélybe. Mivel a mondás nagyon egyszerű, mégis frappáns, ezért bármire rá lehet húzni. Így szól: az igazságot is meg lehet szokni.
Még ebben a kétségkívül nagyon kellemes politikai légkörben is tele vagyunk olyan emberekkel, akiknek már csak az előző rendszerben viselt dolgaik miatt sem lenne itt semmi keresnivalójuk, és meg nem unható örömet jelent, ha ezeknek az elvtársaknak eggyel kevesebb játszóterük marad, legyen az a játszótér egyáltalán nem européer, rozsdás hintákkal övezett, kutyaszarral teli placc. Ha már 1990-ben nem tudott rövid úton nullára csökkeni a safe space-ek száma, megteszi most apránként is. (Tessék ideképzelni a kedvenc emojimat, a kezeit széttáró formát.)
Ha tényleg minden jól alakul, akkor valóban nincs többé Klubrádió, legalábbis az éterben nem, mert online sugároznak ugyanúgy tovább, mint de facto megszűnése után a Budapest TV.
És ezzel a remélt pályaívvel és remek hasonlattal le is kell zárni ezt a publit. (Újfent kéretik felidézni azt a bizonyos emojit.)
Trombitás Kristóf
Kiemelt képünk forrása: MTI/Kovács Tamás
