Érthetetlen, miért nem fél az ellenzék

Én vagyok az utolsó, aki hamis biztonságérzetet akar teremteni a nemzeti érzelmű választókban, és itt és most, meg a későbbiekben is elmondom, hogy verítékkel teli, mélységesen elkötelezett munka szükséges 2022-ig. Nincs megállás, nincs pihenés, nincs titokban elmismásolt feladat; minden egyes pillanat döntő lehet – legalábbis így kell készülni. Mindezek ellenére egyszerűen nem értem, miben bízik az ellenzék, mármint ami a saját munkáját illeti.

Mert az, hogy meglovagolnák az esetleges ellenérzés hullámait – ami sajnos még a lehető legjobb kormányzás idején is komoly méreteket tud ölteni –, nem politikai teljesítmény, hanem piócamentalitás. Választást így is lehet nyerni, persze, de túl sok saját gondolatot felesleges benne keresni. Mégis, itt vagyunk 2021 elején, és hónapok óta kapjuk azokat az ellenzéki felméréseket, melyek szerint hihetetlen lendületet vett az összefogás, egyenes az út a kormányig, leelőzték a Fidesz-KDNP-t és a többi, és a többi. Azt most hagyjuk is, hogy ezen kutatásokról pont a sajátjaik bizonyították be, hogy kevéssé komolyan vehető háttérmelóval van bennük, de számít ez? Az előny, az bizony előny, mondhatják.
Mi is ez az előny?

Egy évvel a választások előtt, egy világválság kellős közepén, általánosan rossz társadalmi hangulatban, nagyjából 2020 elejétől az ellenzék fel tudja azt mutatni, hogy a saját kutatóintézeteik megkérdőjelezhető felmérései alapján, éppen a hibahatáron átlépve előzik a kormánypártokat. Szenzációs teljesítmény!

Még egyszer mondom, választást így is lehet nyerni, de valami döbbenetes látni ezt az újra és újra megnyilvánuló szellemi hiátust a baloldalon. Ne értsenek félre, a világért se kívánom vissza a 2000-es évek közepéig még fellelhető baloldali politikusi réteget, már csak azért sem, mert a tehetség magától értetődően sokkal veszélyesebb a rossz szolgálatába állítva, mint a tehetségtelenség – de az egykori, nagy MSZP vezetői garnitúrája már-már Churchillt idézheti fel bennünk, ha a mostaniakra nézünk. (Miközben Churchill politikai kiválóságát egyébként elismerjük, azért jó ha mi nem nagyon ajnározzuk, mert nem csupán ellenségünk volt, aki erősen tehetett arról, hogy évtizedekre a vasfüggöny sötétebbik oldalára kerültünk, de fővárosunk lerombolásában is vastagon benne volt a keze, hogy aztán Drezdáról ne is beszéljünk.)

Ma a magyarországi ellenzék gyakorlatilag azért létezik, mert, mint korábban mondtam, minden egyes kormányzás alatt megvannak azok, akik nem kérnek az adott kormányzat munkájából – és ennek szavazatukkal hangot is adnak.

Ráadásul meggyőződésem, hogy a koronavírus-válság alatt tanúsított ocsmány, nemzetvesztést is kockáztató propagandájuk visszafelé fog elsülni, pontosan azzal fordítottan arányosan, ahogy egyre több embert oltanak be a keleti vakcinákkal és szerencsés esetben sokkal hamarabb kezdhetjük meg a nyitást, mint a nyugat-európai országok, melyek balszerencséjükre elhitték, hogy Brüsszel erre a kérdésre majd tényleg megnyugtatóan válaszol – és amikor mi már élvezhetjük a visszatért, átlagos hétköznapokat, ők még mindig a lassan csepegtető nyugati cégek kelepcéjében lesznek. Őszintén sajnálom őket, még akkor is, ha ezen országok választópolgárai tartják hatalomban azt a politikai elitet, amely ezt is megtehette velük.

Ha minden jól megy, akkor már tavasszal elkezdődik egy általános fellélegzés, nyitási hullám és optimista életérzés, mindez – még egyszer mondom – azért, mert a magyar kormány nagyban tett arra, Brüsszel mit szándékozik csinálni és mit nem. Akkor mi lesz az ellenzék narratívája? Hogy nyitott a kormány, de nem jól? Oltatott, de nem helyesen? Válságot menedzselt, hiszen ott lesz előttünk a baljós, nyugat-európai példák sora, de nem európai értelemben vett, Szakemberek™ által jóváhagyott, demokratikus módon? Nyilván valami ilyesmi. Ez nem üzenet – és végképp nem ajánlat a szavazóknak, hanem vagdalkozás, utánalövés és csalódott toporzékolás.

Aztán abba is gondoljuk bele, hogy a mögöttünk lévő évtizedben két alkalommal is hatalmas szerencsénk volt. Egy pillanatra próbáljuk elképzelni, mi lett volna az országgal, ha a migránsválság tetőpontján nem a Fidesz-KDNP vezeti az országot? És ugyanígy azt is idézzük magunk elé, miként alakult volna 2020-ban az élet, és mi lenne ebben az évben, ha a Gyurcsány-fiúk határoznák meg a stratégiát?

Nem győzöm eleget hangsúlyozni, mert ez a lényeg: a lehető legrosszabb lélektani időpontban is – amennyiben elhisszük a vágyvezérelt kutatásokat, amiben a dafke válaszok is benne vannak – néhány százalékkal több ember mondja azt, 10 év jó kormányzás rájuk helyezett jótékony vaksága és feledékenységének köszönhetően, hogy nekik szimpatikusabb az ellenzék. Mi lesz itt akkor, ha valóban újra elindul az élet, bedurran a gazdaság, általános lesz a nyitás, átoltják a társadalom jelentős részét – és még a Nap is kisüt?

A válságok kufárai még legkedveltebb időszakukban sem meggyőzőek. Mi lesz itt, ha ahhoz is meló kell, hogy versenyben maradjanak?

Ceterum censeo: egy pillanatig sem lehet megállni, teljes erőbedobással kell dolgozni, munkálkodni, küzdeni. Mélyen bennünk kell legyen a bizonyosság, hogy ha ezek jönnek, akkor mindent elpusztítanak, mindent lerabolnak. De egy-egy munkásabb pillanatunkban, mikor úgy igazán fel akarjuk magunkat vidítani, gondoljunk arra, hogy tőlük ez a maximum, amit most látunk.

Trombitás Kristóf

A szerző további írásait ide kattintva olvashatja

Kiemelt képünk illusztráció. Forrás: MTI/Balogh Zoltán