Önnek ki a kedvenc ugandai fagottművésze?
Annyiból még nem vészes a helyzet, hogy nem a Musikverein intendánsa, hanem csupán egy elég neves libanoni-francia jazztrombitás, Ibrahim Maalouf akadt ki nagy nyilvánosság előtt: „2021-ben nagyobb sokszínűséget akarunk”, kiáltott fel fejedelmi többesben, merthogy „milyen szomorú” látni, mennyire kevéssé sokfélék „etnikailag” az európai szimfonikus zenekarok, különös tekintettel az egyébként kitűnő bécsire. Persze félmunkát végzett, mert azon fel se háborodott, hogy Straussék révén idén is kizárólag fehér heteroszexuális férfiak művei voltak műsoron a Musikvereinssaalban – pedig
épp ideje lenne elővenni egy kis nigériai barokkot, vagy esetleg valami botswanai kora romantikus szimfóniát. Biztos akad dögivel.
Elszigetelt majrézásnak tűnhet a problémafelvetés, de amerikai újságok már jó ideje cikkeznek a klasszikus zene rendszerszintű, inherens rasszizmusáról (különös tekintettel Beethoven V. szimfóniájára, amely elitizmusából fakadóan maga a kottafejekbe öntött kirekesztés), nemrégiben a német közszolgálati ZDF egyik újságírója is kesergett ez ügyben egy keveset (ő a rasszizmus bizonyítékaként mutatott rá arra, hogy a zenekarok mellett a nézőtéren is kevés a fekete), legutóbb pedig karácsony napján a Cambridge-i Egyetem lapjában olvashattunk elmélkedést arról, hogy ha száműznénk a koncerttermekből Beethovent, azzal se lennénk sokkal beljebb, mert – kapaszkodjunk meg – Mozartot játszanának helyette. A klasszikus zenét kedvelő közönség ugyanis klasszikus zenére vágyik, a begyöpösödött mindenit neki.
De rendben: ha a libanoni származású trombitás szerint „más etnikumú” zenészekkel kéne színesíteni az európai koncerttermek színpadát, akkor lássuk, mi a helyzet Libanonban, mekkora arrafelé az exportálható túlkínálat klasszikus zenészből.
Nos. A Libanoni Nemzeti Filharmonikus Zenekar 1999-ben jött létre, addig nemes egyszerűséggel nem létezett. Sőt, akkoriban se volt még filharmonikus: sima kamarazenekarként működött, bizonyos hangszeresekből ugyanis nem termett az országban, de még ráadásul a régióban sem. Végül jó pénzért rekrutáltak fúvósokat Romániából, akik (a névsort elnézve) máig is sikeresen pótolják a helyi humánerőforrást. Nem egészen világos tehát, honnan kellene arabokat és afrikaiakat találni a megannyi európai zenekarba. Az agysebészeket csak nem képezhetjük át, rájuk szükség van a műtőasztalok mellett.
Így hát, amíg maguk a bevándorlók nem rendeznek tiltakozó flashmobokat a bécsi operaház előtt, előadva például Csajkovszkij b-moll zongoraversenyét, demonstrálandó, hogy pusztán a kirekesztés miatt nincsenek jelen a klasszikus zenei életben, addig talán be lehetne látni, hogy nincs komoly baj.
A bécsi keringő interpretálása az osztráknak fekszik jobban, a kongói rumba pedig a kongóinak, ennyi. A különbség az, hogy a bantu nem rasszistázza le, sőt, még csak nem is ostorozza övéit, amiért nem szerződtetnek kellő számban európai, kínai és japán dzsesszzenészeket, hogy biztosított legyen az előadói sokszínűség Kinshasában, ellenben a nyugati befogadásharcos teljes meggyőződéssel várná el, hogy Európa közepén meghatározott arányban afrikaiak, vagy legalább afroamerikaiak üljenek egy egyébként speciális bécsi hangszerekkel operáló és sajátosan bécsi hangzású zenekarban.
Ha van fehér felsőbbrendűségi érzés, akkor ez annak parádés megnyilvánulása: mintha az afrikaiak azáltal válnának igazán egyenrangúvá és boldoggá, ha a saját lesajnált muzsikájuk helyett a kifinomult germánt játszanák.
Amennyiben ugyanis valóban rasszoktól függetlenül az univerzális egyenjogúság megvalósítása volna a cél, a sokszínűség lánglelkű lovagjainak már rég verniük kellene az asztalt, hogy a világhírű Harlem Gospel Choir is vegyen már be legalább egy fehér bőrűt, csak úgy mutatóba.
Francesca Rivafinoli
A szerző további írásait IDE kattintva olvashatja.
Kiemelt képünk forrása: Unsplash.com
