A mese repülés és játék
– A mesélés társadalmi szerepe megváltozott, a felelőssége viszont talán nagyobb, mint bármikor máskor. Hol mesélnek a mai mesemondók? – Kézművesként és mesemondóként az ország számos pontjára eljutottam már, mondhatni szó szerint a Rózsadombtól a legszegényebb falu alvégéig. A mesének mindenütt jelentős szerepe van, kiváltképpen ott, ahol hátrányos helyzetű gyerekek vannak. Ott is nagyon várják, hogy feléjük forduljunk, meséljünk nekik.
Rendszeresen járok a Rákospalotai Javítóintézetbe is, ahol még a tizenévesek is igénylik a mesét.
Elmúlt ősszel történt, hogy megpróbáltunk az ottani lányokkal közösen mesélni. Összeszedtük, hogy ki milyen mesét ismer, aztán szépen lassan elkezdtük összeszőni a mesét. Öt-hat alkalom után a fiatalok már magabiztosan mondtak el egy-egy mesét, tréfás történetet.
– Közönségük gyakran halmozottan hátrányos közegből való. Az ő esetükben mi jelenti a legnagyobb kihívást?
– Szerintem nem csak a legszegényebb réteg hátrányos helyzetű. Gyakran a leggazdagabb családból érkező gyerekeknél is vannak gondok. A módosabb családban élő gyermekek sok mindent megkapnak, számos eszköz áll rendelkezésükre. Ám a legszegényebbeknek nincsenek ilyen lehetőségeik. Amikor ilyen helyeken mesélek, akkor én is el tudom mondani, hogy én sem az elit budai kerületekből indultam, hanem Kurityánból, egy pici borsodi bányászfaluból. Gyermekként a játékunk az volt, hogy a helyi szemétdombról kikotortuk a fémhulladékot és ördöglakatot készítettünk belőle…
Sokaknak kell ma is az útmutatás, a segítő kéz és szó.
Tudja, amikor nélkülöző családokkal, vagy azok gyermekeivel tudok foglalkozni, akkor érzem úgy, hogy valóban értékes az, amit csinálok. Óriási élmény megtapasztalni, hogy egy-egy foglalkozás során megindul valamiféle épülés a gyermekekben. A mese ereje nem korlátozódik csupán a fiatalokra. Hajléktalanok részére is tartunk foglalkozásokat.
A melegedőben ülve mindenki számára egyértelmű, hogy én nem tudom felszabadítani őket, nem tudom megoldani a gondjaikat.
Nem tudok hajlékot sem adni, de ha abban az órában, amikor együtt vagyunk, jól érezzük magunkat, akkor úgy gondolom, hogy valamit mégiscsak sikerült elérnünk.
– Mit jelent a mese a hallgatóság számára?
– A mese mindig repülés és játék is egyben. Amikor olvasunk, vagy előadnak nekünk egy szép verset, az öröm a léleknek. A jó mesével is hasonló a helyzet, képesnek kell lennie arra, hogy megérintse a lelkeket. A mesemondónak a szavaival kell elvarázsolnia a közönséget. Ki kell emelnie az embert abból a szürke világból, amiben él. A mesét hallgatva a hallgatónak saját képzelete segítségével kell eljutnia oda, ahol a mese játszódik. Az az igazi öröm számomra, ha együtt örülhetünk, ha együtt mehetünk a mesék világába. Amikor a hallgatóság nem a telefont nyomkodja, akkor tudom, hogy ez a közös repülés sikerült. Ritka alkalom manapság, hogy a képzeletünket használjuk. Ha jobban meggondoljuk, nagyon is földhöz ragadtak vagyunk.
Próbáljunk néha kicsit elrugaszkodni a valóságtól, sok boldogságunk lesz benne.
– Ha jól tudom, börtönben is tart különböző foglalkozásokat.
– Igen, a Kozma utcai intézetben már harmadik féléve rendszeresen tartunk lányommal együtt egy ajándéktárgy-készítő tanfolyamot. Amikor vége a kézműveskedésnek, akkor mesélünk is, hiszen lányom, Virág szintén mesemondó. Szívesen hallgatják az odabent élők a mesét, örülnek annak, hogy ez a pár perc csak őértük, nekik szól.
– Fel lehet-e készülni arra, hogy az ember büntetés végrehajtási intézetben meséljen?
– Nem az az extrém helyzet, amikor börtönben kell mesélni! Az az igazán váratlan, amikor gyermekeknek mesél az ember, és egyszer csak bejön egy nagymama, aki pattogatott kukoricával végigkínál mindenkit… Ez nagyon zavaró tud lenni. Ezt lereagálni az igazán kihívás. Dolgoztam fogyatékkal élőkkel, ott volt egy kis félsz az emberben, hogy hogyan tudja a foglalkozást levezetni úgy, hogy mindenki sikeresnek és boldognak érezze a végén magát. A lényeg mindig ugyanaz, hogy magunkkal tudjuk ragadni a hallgatóságot, mert ha ők is benne vannak a mesében, akkor elértük a célunkat. A mesemondó felelőssége és igazi kihívása ezen a területen jelenik meg. 
– Évről évre tartanak adventi mese-sorozatot tartanak. A járványhelyzetben hogyan sikerült az idén megvalósítani?
– A pandémia nagyon megnehezítette a mesélést, jóval kevesebb helyre tudtuk elvinni a mesét.
Húsz év múlva vicces lesz, hogy szembejött a vírus és elharapta a nyakunkat, most viszont az ilyen beszédnek még nincs itt az ideje.
Más években a Meseszó Egyesület már ősszel megkezdte a Kérj egy mesét ajándékba című programját, mely során legtöbbször a hátrányos helyzetűekhez mentünk el. Sajnos, ebben az évben ez a program nem valósulhatott meg. Ősszel mentünk volna Kárpátaljára is, de a mesélés csak online tudott megérkezni az ottani magyar közösségekhez. Mindannyian tudjuk és érezzük, hogy ez félmegoldás, de egyelőre ezt tudjuk adni. Nem kedvelt területünk a kamera, de meg kell próbálni, most nem válogathatunk, élni kell a technika nyújtotta lehetőségekkel. Ha a járvány csitul, ott leszünk a rászorulók között és mesélünk.
– Az otthonmaradás miatt talán többen készítenek házilag ajándéktárgyakat szeretteiknek. Mennyire jellemző ez egyébként hazánkban?
– Nem igazán szoktunk tudomást venni arról, hogy nem csak a szellemi kincseink pusztulnak, hanem kézműves hagyományaink is. Elfelejtettük a jólétünkben, a plázajárások során, a buzgó ajándékvásárlások közepette, hogy az a kis apróság, az a meglepetés, amit saját kezünkkel el tudunk készíteni, az valóban érték.
Ezt, a teremtés értékét kell megtanítanunk a fiataljainknak.
Nem kell azonnal tulipános ládát készíteni! Apróságokkal kell kezdeni, de a teremtést ismét a hétköznapok részévé kell tennünk. Ne felejtsük el azt sem, hogy teremtés a sütés-főzés is! A karantén alatt belecsöppentünk egy olyan helyzetbe, hogy magunknak sütöttük a kenyeret, még tésztát is gyúrtunk. Ez kuriózumszámba ment tavasszal – de miért is ne lehetne valóban az életünk része?
– A mai fiatalok nyitottak erre a szemléletre?
– Természetesen! Már óvodában el lehet kezdeni, akár a hangszerkészítést is! Gyakorta faragunk gyerekekkel zúgattyút. A vége pedig az, hogy mindenki örül, mert felismerik, hogy már képesek ők is kézzel összeügyeskedni valamit. Mártunk gyertyát, de készítünk adventi koszorút is óvodásokkal! Úgy vélem, hogy az ilyen foglalkozásokkal lehet „megemelni” egy nemzedék életét. Amikor elvesszük a teremtés lehetőségét, ha mindent tálcán kínálunk, akkor azzal megnyomorítjuk azt a generációt. Az alkotás örömére pedig mindannyiunknak nagy szüksége van, talán sosem volt ilyen lehetőségünk arra, hogy otthon alkothassuk, mint most – éljük ezzel!
Tóth Gábor
Kiemelt képünk forrása Tóth Gábor / Vasárnap.hu
