Ungváry Zsolt: Az első karácsony előtt…

„Az élet nagy törvénye, hogy tovább kell adni”, magyarázta az apja feltartott ujjal, újra és újra, bevésve az ifjú József fejébe örök igazságként az apjától és nagyapjától tanult bölcsességet. „Az életet, a szakmát, a hitet. Ha nem születik gyerek, akkor nincs, aki folytassa a munkánkat. Ha nem tanítod meg dolgozni, éhen pusztul. Ha nem lesz hite, mi értelme volt az egésznek?” Aztán a kertre mutatott; legalábbis az álomban ott állt ereje teljében, mellette ő, a már férfivá érett fiú, és nézték a tucatnyi nebulót. „Tizenkét fiad lesz, mint Jákobnak”, kacagott az apa, ám a fogatlan, vén szomszédasszony visító hangján átkiabált: „Minek vállal annyi gyereket? A koldusbotra? Minek a szegénységet tovább örökíteni?” „Ez nem vállalás, öreganyám!”, kiáltotta vissza József. „Ez az élet értelme.”

Igen, mindig így képzelte. Amikor a pajtásaival játszott, amikor az apja temetésén állt megszeppenve, amikor az első simára gyalult gerenda kikerült a keze alól, amikor Máriát először megpillantotta: szép feleség, nagy ház, tiszta műhely, sok gyerek.

Mielőtt azonban elmerült volna az álom boldog békéjében, hirtelen mintha két hang vitatkozna benne:
– Megbecsülnek majd, és emlékem soká fennmarad. Mondogatják, ha biztosan megépített tetőt látnak, ha szálegyenes tartóoszlopokat: „Ezt József készítette, az ács. Ügyes, becsületes, istenfélő ember volt.”
– No hiszen – replikázott a másik hang. – Ez bármelyik ácsnak, bármely jó mesterembernek megadatik.
– Így van – felelte. – Ha mindannyian elvégezzük a dolgunkat a magunk helyén, a világ szépen működik.
– Honnan tudod, hol van a te helyed? – riadt fel, és a másik oldalára fordult. Homlokán veríték csorgott végig. – Csak azért, mert te ezt ilyen szépen kitaláltad, eltervezted?
– Öntudatos ember vagyok, megtalálom a helyem a világban.
– És mi van, ha magadénál nagyobb akarattal találkozol szembe?
– Akkor alázatosan elfogadom. De miért ne hozhatnám összhangba a saját terveimmel? Úgy fogom dicsőíteni és imádni Istent, hogy közben házakat építek, bútorokat készítek, gyerekeket nevelek, megbecsült tagja vagyok a közösségnek, oldalamon a feleségemmel, aki… – Újra csak hánykolódott, nyöszörgött. Fájt az igazság. – …aki ezek után nem Mária lesz…

Kimondta-e hangosan is? Mintha fény támadt volna a sötét szobában. Hangot is hallott. Nem a saját belső gyötrődéseit, nem lelkének kivetülését, nem a lelkiismeret szemrehányását, nem az elárult férfi dühödt jajszavát, hanem valódi hangot. Talán nem is emberit.
– József, ne félj magadhoz venni Máriát!
– Nem lehet. Már nem lehet. Gyermeket vár, pedig én nem közeledtem hozzá. Megcsalt.
– Nem csalt meg.
– Másképpen nem lehet. Vannak a természetnek törvényei. Tudjuk, hogyan születik a gyermek.
– Ismerjük a természet törvényeit, mert mi alkottuk őket. Ha napokat és bolygókat tudunk a helyükön tartani; óceánokat, tengereket s bennük állatok milliárdjait éltetni; ha fáradhatatlanul dobogó szívet ültettünk az emberek keblébe, s ha fákat nevelünk a csöppnyi mustármagból, ugyan miért ne tudnánk ezeket a törvényeket szándékaink szerint módosítani?
– Hát kik vagyunk mi, hogy miattunk módosítsák a természet törvényeit? Mit tettem én vagy Mária, ami miatt egyszeriben ez az ötlete támadt az Úrnak?
– Isten mindezt előre látta. Ő egyben látja a világot a teremtéstől fogva. Ott van előtte minden, ami volt és ami van.
– Ezt nem lehet felfogni vagy megmutatni.
– Dehogynem. Te is láthatod. Gyere ki velem!


Hirdetés

Kézen fogta, kivezette a ház elé, a csillagos ég alá, a teliholdas éjszakába.
– Nézz fel! Minden, ami volt és ami van, egyszerre tárul eléd. Látod, amott azt a vibráló parányi pontot, annak a fénye százezer éve indult el. Ha odapillantasz, azt látod, ami százezer éve történt. Amott egy másik csillag, az tízmillió éves, az ott százmillió, amaz pedig kétmilliárd. A Holdat pedig éppen olyannak látod, amilyen egy másodperccel korábban volt. Íme, fölötted az egész világ a teremtés óta. Egyszer talán az ember is képes lesz rá, hogy ellásson akár a teremtésig.
József térdre rogyott.

– Milyen apró porszem vagyok…
– Nem. Te a nevelője lehetsz annak, aki mindezt alkotta. Aki segít az embereknek, hogy ők is lássanak, megértsék a világot, megértsék a szándékot, amely létrehozta. És teljesítsék azt, amiért teremtve lettek.
– Ha Isten mindent lát, úgyis tudja, mit válaszolok.
– Ő tudja. De megadja neked a lehetőséget, hogy te magad mondd ki.
– Mária tud róla?
– Hát persze.
– Mit mondott?
– Azt felelte: „Legyen nekem a te igéd szerint!”
– Hát mondhatok én mást?

 

Ungváry Zsolt

A szerző korábbi írásait itt olvashatja

 

(Kiemelt képünk forrása: Szaleziak.hu)

'Fel a tetejéhez' gomb