Miért fáj nőnek lenni?
Internetes össztűz zúdult Novák Katalinra, mert el merte mondani, hogy szerinte miért jó nőnek lenni. Gyorsabban indult be a liberális reflex, mint ahogy meglendül a térd, ha ráüt az orvos a kis kalapácsával – előkerültek a farzsebbe bekészített panaszkártyák, felzendültek a jól ismert nyavalygódallamok, megjelentek a szokásos áldozati jelmezek, ezres fokozatra kapcsolt a nyafogó nyilatkozatgenerátor, elárasztott mindent az idegen szavakkal tűzdelt többszörösen összetett mondatok arzenálja: fél pillanat alatt megtudtuk, hogy ebben az országban nőnek lenni szörnyű, de főleg az elmúlt tíz évben szörnyű. Ha nem lennék magam is nő ebben az országban, ezek alapján azt hinném, hogy Magyarországon levegőt sem vehet az, aki nem férfinek születik.
Persze ez nem így van, magyar nőnek lenni tök jó.
De akkor miért fáj mégis ennyi embernek az, hogy valaki kimondja, a nő erős és különleges, más, mint a férfi – és különbözőségét nem szégyellni vagy megváltoztatni kell, hanem megélni és kiteljesíteni?
Miért gondolja ennyi nő azt, hogy akkor lesz valaki, ha karrierje van? Akkor lesz valaki, ha sikeres a szakmájában? Ha van felsőfokú végzettsége, lehetőség szerint több is? Akkor lesz valaki, ha független? Akkor lesz valaki, ha a pénze legalább ugyanannyi, de lehetőség szerint egy kicsit több is, mint a környezetében lévő férfiaknak? Miért kellenek ezek a materiális mérföldkövek ahhoz, hogy valakinek érezze ma magát egy nő? A válasz nyilván összetett, de végső soron nagyon egyszerűen is megfogható:
hosszú évtizedek óta arra épül minden globális akarat, hogy az egó pillanatnyi igényeit elégítsük ki, olyan igényeket is, amelyekről két perccel korábban még nem is tudtuk, hogy létezhet.
Mert hosszú távon gondolkodni a fogyasztást működtetők számára veszélyes, tudatossággal párosul és így csökkenő kereslethez vezet.
Nem tudom, hogy van-e ilyen marketinges alapszabály, de az biztos, hogy a frusztráció óriási mozgatóerővel bír. Minél több van belőle, minél többet teremt belőle bennünk a globális ipar, annál több pénzt vagyunk hajlandóak arra költeni, hogy megszüntessük az adott frusztrációt. Legyen szó akár olyan pitiáner dologról, mint egy új ruha, egy másik telefon, szezonális kávéköltemény, vagy akár olyan fajsúlyos, az életünkből éveket felemésztő dologról, mint még egy elvégzendő képzés vagy egy külföldi időszakos álláslehetőség. Felmérhetetlen mennyiségű pénzt vagyunk hajlandóak költeni arra, hogy ne maradjunk le, miközben valójában lemaradunk a saját életünkről. Adott pillanatban marha jó még egy diplomát átvenni, simogatja a hiúságunkat, hogy megvan a legújabb tervezői táska, de a frusztrációk maradnak, a lelki mókuskerékből kemény a kiút.
Lássuk be, sokkal könnyebb elvégezni – vagy legalábbis elkezdeni – még egy szakot az egyetemen, mint önvizsgálatot tartani.
Sokkal könnyebb elégedetlenkedni, áldozatként tetszelegni, másokat hibáztatni, egy miniszterre mutogatni, mint felelősséget vállalni a mentális állapotunkért, az életünkért.
A világ azt hirdeti, hogy bárki/bármi lehetsz, és ebben a nagy lehetőségdzsungelben annyira elveszünk, hogy valójában nem lesz belőlünk igazán senki/semmi, de önmagunk végképp nem.
Nincs rá statisztika vagy felmérés, de egészen biztos vagyok benne, hogy ha azok, akik most felháborodtak, egészebb emberek lennének, valóban megpróbálnák gyógyítani lelki sebeiket, nem szaladnának a globális piac ölelő szorításába pillanatnyi önnyugtatásért, hanem szánnának időt és energiát a mélyre ásásra, a szív lenne életük középpontjában és nem a pénz, egy fikarcnyit se zavarná őket, hogy valaki azt mondja: nem kell rosszul érezned magad akkor, ha kevesebbet keresel, mint valaki más; ha nőként nem férfidolgokkal foglalkozol, hanem nődolgokkal; ha boldogságod nem a másokkal való összevetéstől függ, hanem belül, benned történik.
És akkor nem fájna végre nőnek lenni – mert mi nők nem a fizetési csekkünk vagy a munkahelyi beosztásunk vagyunk, hanem annál sokkal többek.
Nemesrévi-Hrozik Adél
Az ominózus videó itt megtekinthető:
Kiemelt képünk illusztráció. Forrás: Novák Katalin hivatalos Facebook-oldala
