Nem kérjük újra a jenki demokráciaexportot!
Az elmúlt évszázadban megszokhattuk, hogy az USA nagyon érző szívű demokratának bizonyult, ha olyan ország polgárait kellett megvédeni – Iraktól Ukrajnáig –, ahol bőven találhatóak lerabolható javak. Mindannyiunk közös érdeke, hogy 2021-től ne az az amerikai külpolitika térjen vissza, amely demokráciadeficitet érzékelve rögtön gyors exportba kezd. Olyan jó volt megélni az elmúlt 4 évet, amikor Donald Trump, akitől a progresszív nyilvánosság egyként féltette az atomgombot, egyetlen háborút sem indított el, szemben az előtte irányító elnökök garmadájával.
Nem is kell a Föld minden pontjáról példákat hozni, elég az USA saját kis játszóterének tekintett Közép- és Dél-Amerikát említeni. Kelet-Európából nehéz elképzelni, de amíg nekünk a nyugati világ és különösen az USA az álmok földjét jelentette, a szabadságot és korlátlan lehetőségeket, addig Közép- és Dél-Amerikának hasonló tapasztalataik voltak a jenkikkel, mint nekünk a szovjetekkel.
Már 1912-ben amerikai csapatok szállták meg Nicaraguát, 1915-ben Haitit, 1916-ban a Dominikai Köztársaságban alakítottak kormányt amerikai fegyverek árnyékában, 1961-ben Kubát próbálták meg egy katasztrofális akcióval bevenni, majd a ’70-es években tettek még egy dominikai kitérőt, 1983-ban Grenadát szállták meg, 1989-ben Panamát, és nemrég a venezuelai helyzet miatt somolyogtak. Az USA mindig csak aggódik. Hol erőteljesebben, tömegpusztító fegyvereket vizionálva, hol pedig kevésbé – megelégedvén a szatellitszervezeteik aknamunkájával.
Tűnjön bármilyen meredeknek is elsőre a feltevés, azért mindenki gondolkozzon el rajta: egy irakinak mikor volt biztonságosabb élete, Husszein alatt vagy most? Hát az afgánok egy fikarcnyival is jobban élnek jelenleg, mint az amerikai háború előtt?
Az egész arab tavaszról elmondható, amely hol nyilvánosan, hol hallgatólagosan, de élvezte az amerikai támogatást – hogy eleve nem túlságosan szívderítő helyek váltak sokkal rosszabbá. A mindennapok világa ugyanis nem a társadalommérnökösködés elvont szabályrendszerét követi, hanem Pangloss mesterét. Tetszik vagy sem, a mostanra kivétel nélkül humanitárius katasztrófa sújtotta helyeken az elérhető világok legjobbika uralkodott, amit a demokráciaexport sikeresen rombolt le. Ami nem kis dolog.
Ahova az USA katonailag elviszi a szabadságot, ott általában vér, szenvedés és halál következik. Csak nagyságrendi becsléseink vannak arról, hogy Irakban hányan vesztették életüket az amerikai invázió óta, a legvisszafogottabbak szerint is 151 ezer főt öltek meg, de az sem lepne meg senkit, ha ennek a triplája lenne igaz. Az ugyanis nem számít erőszakos halálnak, ha egy gyerek szomjan hal vagy olyan betegség végez vele, amely békeidőben gyógyítható enne, de ettől még egyértelműen a háború áldozata.
Arról már nem is beszélve, hogy újra csak az amerikaiak sajátos erkölcsi világlátására tudok utalni:
a természeti kincsekben szegény és/vagy valódi tömegpusztító fegyverekkel rendelkező országok diktátorait meglepően nagy udvariassággal veszik körül – erőszakos elmozdításuk fel sem merülhet. Más esetleg hallott arról, hogy demokráciát kéne vinni Észak-Koreába, Zimbabwéba vagy Mianmarba?
Nem szeretnénk újra megtapasztalni, hogy Amerika lecsap. Nem akarjuk Bident látni, amint bejelent egy újabb háborút, vagy azt a Blinkent machinálni látni az amerikai demokrácia élén, akinek elgondolásait egy republikánus héja is megirigyelhetné. Hagyjátok békén a világot – olyan jó volt ezt megtapasztalni Trump alatt.
Nem is véletlen, hogy a pórázhoz szokott nyugati értelmiségnek és politikai elitnek az a vágyálma, hogy végre megint az USA mondja meg, merre van az arra. Olyan elveszettek voltak a mögöttünk hagyott években, hát senki nem mondta meg nekik, hogy mit kell gondolni, hogyan szükséges cselekedni. Elárvultan lógatták az orrukat minden uniós és NATO-összeröffenésen. Sajnos nem véletlen a hurráoptimizmusuk.
Trombitás Kristóf
