Kicsi vagyok én, majd megnövök én…
(A régi ismeretségre való tekintettel az interjú tegező formában készült.) 
– Árad belőled az öröm, a boldogság, a pozitív energia. Honnan merítesz erőt, honnan van benned ez a határtalan pozitivizmus?
– Amikor csak tehetem, énekelek. Talán picit túlzás, de az én túlélési mechanizmusom: az éneklés. Egyfajta meditációs tér, a nyugalom szigete. Akkor tudok önmagam lenni igazán. Az egész életem arról szól, hogy szeretném meggyőzni az embereket, hogy énekeljenek, mindegy mit, mindegy hogyan, csak énekeljenek. Ez olyan, mint amikor megkóstolsz valamit, ami nagyon finom, és szeretnéd megmutatni mindenkinek, hátha nekik is ízlik. Én azt szeretném, ha az éneklés ízlene mindenkinek.
– Eredeti szakmádat tekintve tanító, óvónő, fejlesztőpedagógus vagy. Tanítottál intézményi keretek között – vagy egyből a zene irányába indultál el?
– Már kis koromban megfogalmazódott bennem, hogy én biztosan emberekkel szeretnék foglalkozni, a családom számára pedig hamar kiderült, hogy pedagógusi vénával áldott meg az Isten. Az összes játék, amivel körbevettem magam erről szólt, azt játszottam, hogy óvó néni, tanár néni vagyok és tanítom a környezetemet. Elvégeztem a tanítóképzőt Budapesten, aztán az óvónőképzőt Sárospatakon, majd fejlesztőpedagógusi végzettségem is lett, de mire befejeztem a tanulmányaimat, addigra kiderült, hogy egy sokkal fontosabb szerep vár rám, mint a katedra: édesanya lettem. Aztán évekkel később 2003-ben felkértek, hogy óvodásoknak tartsak zenei foglalkozást, majd 2006-ban ismerkedtem meg Gróh Ilonával, a Ringató módszer alapítójával. Meghatározó élmény volt, ekkor találtam rá az én igazi hivatásomra. Sokat köszönhetek neki, tizenhárom és fél évig voltam Ringató foglalkozásvezető. Idén májusban léptem ki az országos programból, hogy a saját elképzeléseim szerint folytassam, a kodályi koncepcióra épülő zenei nevelést: Mit énekelj otthon? elnevezéssel.
– A pár hónapos kortól egészen a 8-9 éves korosztályig vannak különböző foglalkozásaid. Miért tartod fontosnak, hogy a zene jelen legyen a gyerekek életében?
– Ha pici koruktól kezdve „hozzá tudjuk szoktatni” a gyerekeket ahhoz, hogy szüleik által a mindennapjaik részévé váljon a zene, akkor később maguk is segítségül hívják, alkalmazni fogják, ha örömük van, vagy bánat éri őket. Egy idő után a zene, az ének természetes lesz nekik és sok esetben ez át tudja segíteni őket a szorongásokon, vagy éppen megnyugvást hoz nekik. Ugyanis, ha éneklünk, akkor sokkal több boldogsághormon termelődik az agyunkban, kiiktatódik a félelemérzetünk, arról nem is beszélve, hogy erős stresszoldó hatása van. A gyermekek kiskorukban nagyon megválogatják, hogy kikhez kötődnek érzelmileg. Nekem hálás szerepem van, mert a dalokkal, a játékokkal nagyon hamar be tudom lopni magam a szívükbe. Ha érzelmileg kötődni kezdenek hozzám, akkor később is igényelni fogják ezt a foglalkozást és akkor nyert ügyünk van.
– Hogyan jött az ötlet, hogy a karantén idején élő foglalkozásokat indíts az interneten, önkéntes alapon?
– Ahogy bezártak a művelődési intézmények és nem tudtam több foglalkozást tartani, nagyfokú tehetetlenség lett úrrá rajtam. Mi lesz az én családjaimmal? Be vannak a négy fal közé zárva, piciny gyerekekkel, tele bizonytalansággal és félelemmel. Eltökéltem, hogy ha csak az éteren át is, de találkoznom kell velük, hogy összekapaszkodjunk, és együtt énekeljünk. A gyerekeknek nagyon hamar ki tud csúszni a lábuk alól a talaj, ha a szülő elbizonytalanodik. Márpedig most sokan kilátástalan helyzetben vannak és a gyerekek ezt megérzik. Ebben a feszült helyzetben a legfontosabb, hogy az állandóságokat és a rendszert visszahozzuk az ő életükbe. Ezek a családok minden héten eljöttek hozzám és együtt muzsikáltunk. Ezt az állandóságot, mint egy lelki táplálékot, az élő bejelentkezésekkel visszakapták az életükbe. 
– Éppen erre a pozitív kisugárzásra van szükség a koraszülött osztályokon, ahova immáron hat és fél éve jársz, hogy a zenéddel segítsd az édesanyákat és gyermekeiket a gyógyulásban. Mi volt az indíttatásod, miért kezdtél el ezzel foglalkozni?
– 2014 januárjában Dr. Szabó Miklós, a Bókay utcai Gyermekklinika PIC (Perinatális Intenzív Centrum) részlegének osztályvezető egyetemi docense megkereste a testvéremet, Hazay Tímeát és megkérte, hogy segítsen neki kitalálni, hogy milyen módon lehetne az újszülött-koraszülött intenzív osztályon alkalmazni a zenét, mint terápiás módszert. Ez a kezdeményezés teljesen egyedülálló volt Magyarországon. A testvérem – akinek integrált szülő-csecsemő konzulensi végzettsége is van – elkezdett bejárni az osztályra és ismerkedett a helyzettel. Minden egyes látogatása után felhívott, elmesélte a tapasztalatait és együtt sírtunk. Az egészben a legnehezebb az volt, hogyan lehet egy 15-20 perces látogatást végigcsinálni lelkileg úgy, hogy amikor találkozunk a krízishelyzetben lévő szülőkkel mi legyünk nekik a megtartó erő. Két hónappal később, 2014 márciusában én is csatlakoztam a munkához. Ahogy teltek a hetek, az eredmények magukért beszéltek. Azt tapasztaltuk, hogy nem csak a szülőkre és a gyermekekre hatnak a lágy, csendes dallamok, hanem a gyógyításban résztvevő orvosok és nővérek is örömmel hallgatták a gyerekkorunkból ismert énekeket. Még ebben az évben létrehoztuk A Te Hangodat Ismerem Alapítványt, amely azóta tizenkét kórházban, az ország több pontján fejti ki áldásos tevékenységét, tizenöt kiváló pedagógus (óvónők, tanítók, tanárok, gyógypedagógusok, énektanárok, zene terapeuták) segítségével.
– Fel tudod idézni, hogy milyen volt az első alkalom, amikor a PIC osztályon jártál?
– Én ekkor jártam életemben először intenzív-koraszülött osztályon, és amit addig az ember csak a hírekből látott, az most ott volt előttem nyers valójában. A Bókay utcai gyermekklinika PIC osztályról azt kell tudni, hogy a szélrózsa minden irányából kerülnek oda a legsúlyosabb esetek. Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor beléptem. A mai napig hallom a hangokat és fel tudom idézni az illatokat. Hihetetlen szorongással érkeztem, nem tudtam, hogy mire számítsak. Stresszhelyzetben az ember szaglása, látása és hallása korlátozódik. Felerősödnek azok a hangok, amiktől félünk, a sípoló hangok, a gépek hangjai; fokozódnak az illatok, a fertőtlenítő felkavaró illata; ilyenkor, ha látsz egy zokogó anyukát, akkor csak őt látod, senki mást. Az első inkubátorban fekvő, lélegeztető gépre kötött baba nagyon ijesztő látványt nyújtott, ahogy ezer cső lógott ki belőle, de nem volt időm kétségbeesni, mert Szabó Miklós hihetetlen nyugalmával, sugárzó jelenlétével átsegített a helyzeten. Öt évig voltam a Bókayn, másfél éve pedig a János kórházban segítem az énekléssel a nehéz helyzetbe került szülőket.
– Hogyan zajlik egy ilyen 15-20 perces alkalom? – Először beszélünk az orvossal és az ápolónőkkel, hogy milyen állapotban vannak a babák; kihez lehet odamenni; ki az, aki frissen érkezett; és ki az, akinél még nem volt kint a babája sohasem „kengurúztatáson”. A kengurúztatás az a bőr a bőrrel való kontaktus, amikor a szülő meztelen mellkasára rárakják a meztelen gyermeket. Ez a módszer Dél-Amerikából származik, Bogotából, ahol észrevették, hogy a legszegényebb falvakban élő inkubátorként működnek az anyukák, amikor a pici babát a testükre teszik. Aztán bemosakszunk és feltesszük a legegyszerűbb kérdést a szülőknek, hogy énekelhetünk-e egy picit a babájuknak? Ha valaki lát egy gitárt, akkor az általában pozitív érzést kelt benne és engedi, hogy énekeljünk. De olyan esettel is találkozom, mikor eleinte a stressz miatt elutasító az édesanya. 
– Ez egy nagyon bensőséges és tragikus helyzet egy család életében. Mennyire nyílnak meg előtted? Hogyan sikerül elérned, hogy beengedjenek az életükbe?
– Nagyon megtisztelő, amikor a szülők a legkiszolgáltatottabb napjaikban a bizalmukba fogadnak. Tudni kell, hogy hol van a határ, érezni, hogy meddig mehetünk el, miről kérdezhetjük őket, kellő érzékenységgel és tapintattal kell feléjük fordulni. Fontos, hogy átéljük velük, amit éreznek, de ne törjünk meg, hanem erőt sugározzunk és megnyugtassuk őket. Szinte minden édesanya úgy gondolja, hogy felelős azért, ami történt. Meg kell próbálnunk felszabadítani őket ez alól az önhibáztatás alól. Egy nő a várandósága felétől, körülbelül a 22. héttől elkezd tervezgetni, álmodozni. Hogy milyen legyen a gyermeke szobája, a ruhácskái és a többi. Azzal hogy a gyermek idő előtt a világra jön, egyszerűen elveszik az anyától ezeket az álmokat. A dédelgetett álmaik elvesztésének a gyászideje kezdődik náluk, aminek ugyan úgy megvannak a fokozatai, mint amikor valaki ténylegesen elveszít egy hozzátartozót.
– Mi volt a legszebb élményed?
– Egy éve történt. Egy anyuka, akinek úgy emlékszem, a 27. hétre született a gyermeke, az első találkozás alkalmával nem bízott még az éneklés gyógyító erejében. Nagyon friss volt még a traumája. Megengedte, hogy odaüljek az inkubátor mellé, de annyira féltette a kisbabáját, hogy azt kérte, ne nyissuk ki az inkubátor ablakát. Ő kicsit hátra húzódott és távolról figyelt. Elénekeltem a De jó a dió, fütyül a rigó kezdetű dalt és a kislány elkezdett reagálni a hangokra. A monitoron is lehetett látni, hogy a pulzusa picit megemelkedett és a szaturációja jobb lett. Erre az anyuka odalépett hozzám, hogy ezt a dalt ő is ismeri. Hú, mondom, de jó lenne, ha pici lány azt hallaná, hogy az anyukája is énekel. Kinyitottuk az inkubátor ajtaját. Ekkor már folytak az édesanya könnyei. Énekelni kezdtünk együtt és a kislány értékei normalizálódtak. Ez az anyuka még sosem fogta karjában a gyermekét, szinte meg se merte érinteni. Ekkor odajött két orvos és megkérdezték, hogy szeretné-e megfogni a lányát. A gyermek lélegeztető gépen volt, szóval ide tényleg egy olyan gárda kellett, aki vállalja, hogy a milliónyi csővel együtt kirakja a gyermeket az anyuka mellkasára. Megtették. Onnantól az édesanya minden egyes nap kérte, hogy rakják rá a babáját és folyamatosan énekelt neki. Egy De jó a dió kellett csak és megtörtént a csoda.
– Milyen konkrét folyamatok, változások indulnak be a gyermekben az ének hatására? – A mi dolgunk az, hogy a szülőket kompetenssé tegyük a gyermekeik gyógyításában. Hisz valójában a gyógyító folyamatok akkor indulnak csak el, amikor az anya is énekelni kezd. Azért lett az alapítványunk neve az, hogy A Te Hangodat Ismerem, mert az egyetlen biztos pont ezeknek a kisbabáknak az életében, az édesanyjuk hangja. Sőt már embrió korukban, amikor a méhben fejlődnek, különféle impulzusok, hangrezgések érik őket. Ilyen az édesanya ereiben lüktető vérnek a susogása, az anyuka szívdobbanása, gyomorkorgása és a beszűrődő hangja. Ezzel együtt fejlődnek nagyon sokáig, és amikor hirtelen meg kell születniük korábban, amikor kiveszik őket az anyukájuk pocakjából, a számukra egyetlen biztos pont szűnik meg. A mi feladatunk az, hogy motiváljuk a szülőket, hogy beszéljenek, dünnyögjenek, dúdolgassanak a gyerekeiknek, mert a gyermek erre fog reagálni. Mi történik ilyenkor a gyermekeknél? Az oxigénszaturációjuk normalizálódik, a pulzusszámuk harmonizálódik, megnyugszanak és az étvágyuk is megnő. Az édesanyáknál pedig a kontaktus hatására fokozódik a tejelválasztódás és oldódik a stressz. Összegezve a vitális paraméterek mindenkinél javulnak, rendeződnek.
– Van annak jelentősége, hogy milyen dalokat énekelsz?
– A dalválasztásnak fontos jelentősége van, és az sem mindegy, hogy milyen hangmagasságban énekeljük ezeket. Minél kisebb egy baba, annál mélyebben kell énekelni, mert a hallásfejlődésük még kialakulóban van és a magas frekvenciák zavarják őket. Minden esetben olyan dalokat énekelünk nekik, amiket ismernek a szülők. Ehhez egészen az óvodás korig és a legegyszerűbb népdalokig kell visszanyúlnunk, hisz ki ne ismerné, a Bújj, bújj zöldág, vagy az Ég a gyertya ég című dalocskákat. Fontos, hogy a szülők be tudjanak kapcsolódni az éneklésbe és megtörténjen bennük a feszültségoldás. Az esetek 80 százalékában ilyenkor elkezdenek sírni. Ez a reakció egyébként független a dal hangulatától, tehát teljesen mindegy, hogy a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű népdalt, vagy a Süss fel napot éneklem. Mert az éneklés már önmagában érzelmi kapukat nyit meg. Sokan elhatározzák, hogy nem fognak sírni a gyerekük előtt, erősek maradnak. De bármennyire is tartják magunkat és mosolyognak, belül őrlődnek. Ezt pedig a gyerekek tökéletesen megérzik mindegy, hogy óvodások vagy 27 hetesek. Az éneklésre visszatérve, nem telik el úgy látogatás, hogy a Cifra palotát el ne énekelnénk. Ez a dal lett az alapítványunk himnusza. A sorok egészen új értelmet nyernek, ha éppen a PIC osztályon énekeljük azokat: „Kicsi vagyok én, majd megnövök én, esztendőre, vagy kettőre nagylány leszek én”.
– Hogyan lehet ezt lelkileg túlélni?
– Ezt a missziót csak úgy lehet csinálni, hogy kialakítunk magunknak egy túlélési technikát. Tudod, hogy neked déltől fél háromig az a feladatod, hogy megtartóerő legyél és átsegítsd a családokat a drámai helyzeteken, De tudatosítani kell magadban azt is, hogy amikor kijössz onnan, akkor mindent bent kell hagyni, nem szabad semmit hazahozni a családodhoz. Nekem ezt annak idején úgy sikerült megvalósítani, hogy volt egy fehér köpenyem, amit felvettem, amikor bementem, majd mikor kijöttem, felakasztottam a fogasra, jelképesen letéve a terheket. Ez a munka gyökeresen megváltoztatta az életemet, megtanultam minden apró kis dolognak örülni, meglátni a szépet mindenben.
Kisfaludy Nóra
Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásunk:
A kiemelt kép szerzője és kizárólagos tulajdonosa: Gonda Krisztina
