Szeretném rögtön leszögezni – mielőtt még megköveznének –, hogy a foci szeretetét illetően halmozottan hátrányos helyzetből indulok. Nem szívtam magamba az anyatejjel, iskolás koromban se rúgtam túl ügyesen a bőrt, sőt még az ösztönös vonzódás is teljesen hiányzik belőlem. Mi több, azt sem gondolom, hogy ne lenne igazi magyar az, akinek fogalma sincs róla, mi történik éppen a hazai futball-válogatottal. Ha te is hasonló cipőben jársz, akkor elmondanám, hogy 2–1-re vertük az izlandiakat (azóta lett egy ikszünk is a szerbek ellen), a kollégák mondták. Szóval győztünk. Vagy győztek – mittomén.
Van ennek az egésznek egy izgalmas vetülete – a nagy nemzeti összetartás. Persze sosem értettem, miért kell annyi sportközpontot építeni az ország minden elképzelhető sarkába, de találkoztam már olyannal (nem, nem politikussal), aki megindokolta. Mégpedig azzal, hogy nagyjából nincs jobb eszköz a „mi-mind-egyek-vagyunk-és-összetartozunk-érzésnek” a kimívelésére, mint a sport. Ahhoz pedig, hogy a sportot mindenki számára vonzóvá tegyük – a magasabban edukáltaktól kezdve egészen a legegyszerűbb néprétegig –, bizony kellenek az európai színvonalú létesítmények.
Ezen állítással csak részben tudok egyetérteni, hiszen a sporton kívül annyi, de annyi más – bocsánatot kérek –, hasonlíthatatlanul fontosabb és jelentősebb szegmense van egy társadalomnak.
Egyébiránt én is a Körúton voltam valamelyik léleksüllyesztőben éppen, amikor a magyar-portugált játszották a fiúk, és kb. sétálóutca lett a belvárosból, mindenhonnan is a közvetítés bömbölt, rádiókból, telefonokból, a kocsmák mellé kirakott tévékből… Szóval testközelből tapasztaltam meg a kis híján mindenkit magával ragadó hangulatot: na, itt most történik valami! Sőt, a vízilabdás fiúk meccseit nálunk is a tévét túlkiabálva követi a család már évek óta.
Mégis azt gondolom, hogy még ha valaki büszke is arra, hogy vízilabdában igen combos a magyar nemzet; vagy hogy 50 éve az Aranycsapat a miénk volt; vagy hogy ismét kijutott a válogatott az EB-re – a sport csupán egy aprócska kis szelete a társadalom életének. Lehet szeretni, lehet akármilyen sikeres benne egy ország, de nézzük meg, teszem azt, Észak-Macedóniát. Tegyük fel, hogy ez a derék ország sikeres egy halom sportágban. Azt azért senki nem mondaná, hogy „mi van ott? Egy szép tó, Nagy Sándor, némi szobornemű, végletekig korrupt politika – meg nyomor. No, de a sportolóik…! Hát már ezért megéri csinálni!” Mert nem éri meg.
hirdetésMagyarország ki van tömve világhírű zeneművészekkel, a filmjeink is egyre kiválóbbak, van az országunknak egy karakteres retorikája, elképzelése arról, milyen egy keresztény nemzet, vannak világhírű orvosaink, tudósaink, jó konyhánk, izgalmas nyelvünk, pödrött bajszunk és Erdélyünk, végtelenül színes és magával ragadó közös múltunk, kultúránk, szentjeink, királyaink, és hát, igen, vannak olyan eredményes sportolóink is, akik – az emberek szórakoztatására, életük rááldozásával – képesek Magyarországot felhelyezni a térképre.
Kenyában például nem könnyű, mert ott, ha nem gyilkolja le senki a családodat a hited miatt, és épp nem tesz tönkre valamelyik nemzetközi kávénagyhatalom, akkor jó esetben vagy a tengerparton szolgálod ki az idényjelleggel odalátogató kite-szörfösöket, vagy marad a sport, a futás mint kiugrási lehetőség.
A professzionális sporttal kapcsolatban (ami nagyrészt arról szól, hogy épp melyik klub fizetett XY-ért sok millió eurót stb.) egyébként is vannak ambivalens érzéseim. Mert azon a fennkölt eszményen túl, miszerint az emberiség nemzedékeken átnyúlóan töretlenül küzd, feszegetve legvégső határait, valójában nincs itt többről szó, mint szimpla szórakoztatásról.
Mindezzel nem akarok én mást mondani, mint hogy ne tessék rám megvető pillantásokat vetni, kéremszépen, csak mert annyit tudok elmondani a futballról, hogy hány méterről lövik benne a tizenegyest. Nem ez „a minden”, de leszek ettől én még magyar és jobboldali, hova tovább, keresztény is.
Varga Gergő Zoltán
A szerző további írásait ide kattintva olvashatják
Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásunk:
Kiemelt képünk forrása: valogatott.blog.hu
