Isten vagy a semmi – beszélgetések Robert Sarah bíborossal

Robert Sarah guineai bíborost leginkább talán a katolikus tanítás melletti kőkemény kiállása – ha tetszik, „konzervativizmusa” –, valamint az emberségünk alapjait támadó genderideológiávál és az iszlám fanatizmussal szembeni bátor állásfoglalásai tették világszerte ismertté. Az egyszerű afrikai életről, a kommunista diktátorokról, az életvédelem mérhetetlen fontosságáról, illetve a 20-21. század nagy pápáival ápolt bensőséges kapcsolatáról szóló tanúságtevő elbeszélései úgyszintén felbecsülhetetlenül értékesek. Jelen sorozatunkban a Nicolas Diat francia újságíró által összeállított, Isten vagy a semmi című beszélgetőkönyvből közlünk rövid részleteket.

– 1976-ban Conakryban kinevezték a XXIII. János kisszeminárium igazgatójává.

– Igen, sokan voltak a szeminaristák, mintegy százan, de az előttem ott lévő oktatóikból és nevelőikből hiányzott a szigorúság. Erkölcsi szétesés jellemezte a szemináriumot. Továbbá egy olyan intézetről volt szó, ahová a kisszeminaristákat csak órák után fogadhattuk, mivel Sékou Touré (kommunista diktátor, 26 éven át Guinea elnöke – a szerk.) megkövetelte, hogy a fiatalok állami intézményekben tanuljanak.

Nagyon gyorsan vissza akartam állítani a fegyelmet. Sajnos a hónapokig magukra hagyott növendékek nem fogadták el a szigort. Először is szembe kellett néznem egy kisebb lázadással. A lelki nevelés hiánya sokkal nagyobb volt, mint ahogy elképzelhettem.

Egyik éjjel egy növendék vagy egy csoport felgyújtotta a kápolnát… Azt kértem, hogy a bűnösök nyilvánosan valljanak színt. Senki sem akarta elismerni felelősségét. Aztán azokat hívattam, akik másokat vádoltak ezzel a súlyos hibával. Elmentem addig, hogy kijelentettem, ha ez a gyalázatos cselekvés a szobámat vette volna célba, megbocsáthatnék, de a kápolna az Úr háza. Sürgetésem ellenére, miszerint a vétkes bátran vállalja a felelősséget, egyetlen tanuló sem akart semmit se mondani. Ekkor kijelentettem, ha továbbra is hallgatás takarja a tűz eredetét, bezárom a szemináriumot. Arra a nevelésre gondoltam, amelyet Mgr. Tchidimbótól kaptam, és tudtam, ő ugyanezt a döntést hozta volna.

A kindiai prefektúra hívatott, és csendben azt az utasítást kaptam, hogy vonuljak vissza, mert csak egy ellenforradalmi tett jogosíthatna fel a szeminárium bezárására. De én nem engedtem, mert úgy gondoltam, hogy a kápolna megszentségtelenítése, amelyet egy szeminarista követett el, nem maradhat büntetlenül. A kormány szolgái kitartottak amellett, hogy haladéktalanul nyissam meg újra a szeminárium kapuit. Újra kifejezésre juttattam, hogy nem állok el a szándékomtól. Hogyan lehetne elfogadni, hogy jövendő papok, Isten emberei szentségtörő cselekedetekre adják magukat? Határozottságomat és magyarázatomat látva a kindiai prefektus jobban megértette, hogy döntésem megfellebbezhetetlen maradt. Végül csatlakozott a döntésemhez. Tehát az épphogy elkezdett évben zárva maradt a kisszeminárium.

A következő iskolaév megnyitásakor arra kértem a papokat, hogy küldjenek nekem jó magaviseletről igazolást minden gyerekről, aki hozzánk jön. A létszám a felére csökkent, de biztos voltam benne, hogy olyan fiatalokról van szó, akik alkalmasak megkezdeni az Isten szolgálatába vezető utat.

Ennek ellenére jó emlékeket őrzök a XXIII. János szemináriumban töltött időről, ahol igazgató voltam. Azt gondolom, hogy átadtam azokat az ismereteket, amelyeket annyi kiváló tanárom adott nekem szigorral, bátorsággal és önmegtagadással.

Cikkünk a könyvet kiadó Szent István Társulat engedélyével és segítségével jött létre. Sorozatunk jövő vasárnap újabb résszel folytatódik.

Kiemelt képünk forrása: Vasárnap.hu