Néhány perc alatt a poklok poklává vált Budapest
„Az én fiatalságom nem úgy telt, mint amiről általában álmodozik az ember, de néhány mondatot elmondok fiatalkori önmagamról, az akkori körülményekről, hogy mindenki jól értse így meg azt a kort és azokat az eseményeket, amelyek az ’56-os forradalomhoz vezettek” – kezdte visszaemlékezését Szekeres János.
„Egy olyan korba születtem bele 1937-ben, amely lelkileg még nyögte Trianont, még előtte állt a II. világháború minden borzalma, valamint 1956 összes hősies és véres küzdelme. Aki még most fiatal, az nem is ismeri, de ne is élje át soha, azt a testet és lelket egyaránt megnyomorító terrort, amit az oroszok által képviselt kommunizmus tett az akkori magyar társadalomban” – tette hozzá a forradalom ma is élő hőse.
„Az akkori harcok a ruszkik ellen sikerekkel végződtek, ha egyáltalán szabad ennyi emberi halott esetén sikerről beszélni. Pesten, sőt az országban több helyen is harcok dúltak, és a forradalom eredményein felbuzdult emberek sokasága állt a magyar hazafiak mellé. A Corvin közben Pongrátz Gergely vezetésével folytak a harcok, minket pedig Király Béla hivatásos katonatiszt irányított. A Práter utcai iskola volt berendezve számunkra ideiglenes laktanyaként, kaptunk rendőri egyenruhát, szállást, étkezési ellátást. Harcok voltak ekkor Pest egész területén, de az oroszok rohamai rendre kudarcba fulladtak. Az oroszok a sok emberáldozat láttán, de főleg inkább taktikai okokból megegyeztek az akkori magyar vezetéssel, hogy az orosz katonai egységeket kivonják az országból. Ez meg is történt 30-án és 31-én, és Magyarország lakossága végre vehetett egy nagy lélegzetet a szabadság levegőjéből.
Utóvédharcok ekkor már csak a bújkáló, rejtőzködő magyar ávósok, besúgók ellen folytak; ezek zöme rejtekhelyet keresett magának, de voltak közöttük olyan elvetemült gyilkosok is, akik lesből lövöldözve öltek meg utcán sétáló civileket, köztük kisgyerekeket is. Jól emlékszem arra az esetre, amikor az utcán álló civilek közül fejbe lőttek egy munkás ruhás embert valamelyik környékbeli ablakból, pedig fegyvertelen volt, és csak ott nézelődött. Nagy nehezen, de megtaláltuk az elkövetőt. (…)
Mi nem bántottuk őket, hanem bevittük mindegyiküket a Práter utcai laktanyánkba, ahol fogságba kerültek, míg a várható hivatalos bírósági döntés ideje el nem jön. Annak ellenére, hogy megérdemelték volna, nem adtuk ki őket azoknak, akik sokat szenvedtek ezek miatt a gonosztevők miatt, és joggal kérték az azonnali elszámoltatást. Néhány nyugodt nap jutott akkor a magyarnak, de feladat még azért maradt. (…)
November 4-én hajnalban megkezdődött az oroszok válaszcsapása, elindult a „Forgószél-hadművelet”. Ezernyi repülő bombája, tízezer tank lövedéke hullott rá szinte egy időben a még alvó városra. Néhány perc alatt a poklok poklává vált az egész város. Azonnal éreztem, hogy itt semmi esélyünk sincs a védekezésre, hanem menekülni kell. A házak kártyavárként omlottak össze, maguk alá temetve mindent és mindenkit. A rengeteg sérült halálhörgése még ma is itt dörömböl a fülemben; de senkin nem segíthettem.
Akik ezt az első támadást még túlélték, kiszaladtak az utcákra, egyenesen az ezrével érkező fegyveres orosz gyalogság elé, akik mindenkit megöltek, aki csak az útjukba került. Nem volt kegyelem senkinek.
A szabadságharc egyértelműen elbukott.
Talán néhány tucatnyian mégis valahogy összeverődtünk, és úgy menekültünk ki a városból. Valahol találtunk néhány platós teherautót, de azokat még a környéken lévő repülőkről vették tűz alá. Az egyik járművet tulajdonképpen szitává lőtték; emlékszem, hogy a ponyvával fedett platóról úgy folyt le a vér, mint amikor felborul egy vízzel teli hordó. Ez maga volt a vég; el sem akartam hinni, hogy még élek és épségben vagyok.
A harcok elcsitultával Magyarországon újraszerveződött a kommunista pártállam, amely még évtizedeken keresztül folytatta a „tisztogatást”. Az Andrássy út pincéiben még annyian haltak meg, hogy talán nincs is a világnak annyi márványa, amire ráférne az ártatlan áldozatok neve.
Kádár János pribékjei kéjjel öltek. Egy egész ország fagyott bele a félelembe. De az a néhány nap, amikor megérezhettük a szabadságot, úgy megerősítette a magyar lelket, de úgy… Sokáig kellett nekem is bujdokolni, de az már egy másik történet.”
Forrás: Hartai Hírmondó/Leitert András
Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásunk:
November 4.: A világ felháborodva és tétlenül szemlélte Magyarország eltiprását
„Egy nép kiáltott” – soha nem látott fényképek a forradalom napjaiból
A jelen cikkben közölt kiemelt kép bármilyen – akár digitális, akár nyomtatott – közlése, beleértve az egyes képek részleteinek felhasználását és közlését is, kizárólag az eredeti fényképfelvételek tulajdonosának (Kemenes Tamás) előzetes írásbeli hozzájárulása birtokában engedélyezett!
