Azokban a napokban megismerték a szabadságot, idegenek ölelték meg egymást, szerelmek születtek…
Az 1956-os forradalomról készült fotókon, mozgóképeken nők is feltűnnek, hol zászlót lengetve, hol jelszavakat skandálva, esetleg fegyverrel a kezükben. Arról azonban keveset tudni, hogy ténylegesen hány százalékuk harcolt ezekben a napokban. – Az ’56-os forradalomban valójában az egész társadalom részt vett, közvetve még azok is, akik otthonról figyelték az eseményeket. A 229 kivégzett közül hat nő volt. Körülbelül ilyen arányban vehettek részt a fegyveres felkelésben is – nyilatkozta a Vasárnap.hu-nak Dr. Tóth Eszter Zsófia. A történész-társadalomkutató elmondta, néhányan egészen kiemelkedő szerepet vállaltak.
– Az országban minden gyárban működött munkástanács, de csak egynek volt női elnöke, és ő kiállt a forradalom mellett. Békefi Gabriella vegyészmérnököt, aki a Tiszamenti Vegyiműveknél dolgozott, ténykedéséért 2,5 év börtönbüntetésre ítélték – mutatott rá Tóth Eszter Zsófia. A Szolnoki Városi Munkástanács alakuló üléséről 1956. november 28-án készített rendőrségi jelentésből kiderül, hogy nem ismerte el a Kádár-kormányt. „Ahhoz, hogy a munkások érdekei végre képviselve legyenek, javasolta a városi, valamint a megyei forradalmi tanács megalakítását. A termelőmunka mindaddig nem fog egészséges ütemben haladni, amíg a szovjet hadsereg itt van. Végeredményben a Kádár-kormány őket becsapta, mert nemhogy az országból nem mennek ki, de most még az üzemekbe is elmennek” – olvasható a dokumentumban. 
Az egyetemista felkelő nők mellé sokan csatlakoztak a munkásosztály tagjai közül is. Tóth Eszter Zsófia ezzel kapcsolatban rávilágít egy érdekes összefüggésre. – Az eleinte csak szemlélődő, a kirakatok helyett a tömeg hullámzását bámuló nők jelentős része talán nem feltétlen a politikai jelszavak mögött húzódó jelentések miatt kapcsolódott be a jelszavak skandálásába.
Az euforikus hangulat, az egymáshoz tartozás tudata új szereplehetőséget nyújtott nekik.
Olyan szerepet is megvalósíthattak, amelyben egyenrangú társként tüntethették fel magukat a jelenlévő, magukat emancipáltnak tartó diáklányok és értelmiségi nők mellett – mutatott rá. Hozzátette, egy olyan eseménysorozat, mint egy tüntetés, egyébként is felbontja a hétköznapi rendet. 
A szervezést és szónoklást magukra vállaló nők mellett egyesek fegyvert is ragadtak, amit valószínűleg a helyszínen tanultak meg kezelni, illetve a Munkára, Harcra Kész mozgalom (MHK) részeként. Ez egy szovjet mintára létrehozott tömegsport mozgalom volt 1949-től az 1960-as évek közepéig. Alapja ugyan a természetjárás és az atlétika volt, de némi fegyverismeretet is tanítottak, hiszen Tóth Eszter Zsófia szerint valójában egy félkatonai szervezetről volt szó, amelyben mindenki számára kötelező volt a részvétel. Emellett pedig elleshettek néhány fogást az akkor sokat vetített partizánfilmekből is.
Sokan a nők közül életüket adták a forradalomért, és férfiakat meghazudtoló bátorsággal harcoltak az utolsó pillanatig.
A nők a Molotov-koktélok elkészítésében is segítettek, sőt, ők maguk is dobálták a tankokat, de a legtöbben ápolási, illetve élelmezési feladatokat vállaltak magukra. 
– Egy-egy felkelő fegyveres csoport lehetett 15, de akár 40 fős is. Tudjuk, hogy a Széna téren például egy nagyobb csoport működött, de a Berzenczey utcai jóval kisebb volt. A csapatok egy-egy házban vertek tanyát, ahol az ott élők úgy segítették őket, hogy ételt biztosítottak számukra. A Tompa u. 10. szám alatt működött „Bordósipkás Jancsi”, vagyis Bárány János csapata. Jancsit behívta magához egy ott lakó lány, Hajnal Klára, hogy enni adjon neki. Első látásra egymásba szerettek – mondta el Tóth Eszter Zsófia. 
Bárány János egyike volt azoknak, akik Tildy Zoltán államminiszterrel is tárgyaltak. November 4-én az általa vezetett csoport keményen ellenállt a szovjet katonai benyomulásnak. A küzdelmet azonban elveszítették, így Hajnal Klárával november 15-én úgy döntöttek, elindulnak az osztrák határ felé. Három nappal később azonban
Horvátzsidánynál a magyar határőrök elfogták, és Szombathelyre vitték őket, ahonnan 3 nap fogság után térhettek vissza Budapestre.
Bárány itt a gépgyár munkástanácsának tagja lett, majd a Csepeli Forradalmi Ifjúsági Szövetség delegáltjaként beválasztották a Csepeli Nagymunkástanácsba. De a forradalom nem csitult szívében: csatlakozott a Bástya csoport nevű illegális mozgalom fegyveres szervezkedéséhez, melynek tagjaival röpcédulákat terjesztett és fegyvereket gyűjtött. December 10-én letartóztatták, és bár január 22-én szabadlábra helyezték, április 20-án ismét bebörtönözték. 1958. május 22-én ítélték halálra, melyet a következő év február 18-án végre is hajtottak.
Hajnal Klára az utolsó pillanatig kitartott mellette, folyamatosan látogatta az eljárás során, de szerelmük a szörnyű ítélet miatt nem teljesedhetett be.
– Hiába zajlott le csupán 12 nap alatt a forradalom, ebben a közel két hétben az emberek igazán megélhették a szabadságot. Idegenek ölelték meg egymást, szerelmek születtek. Azokban a napokban talán
a szerelmek is könnyebben lobbantak lángra, hiszen benne volt a szabadság a levegőben
– mutatott rá Tóth Eszter Zsófia. 
A forradalom leverése után, december 4-én zajlott a híres nőtüntetés. A Hősök terén több ezer asszony és fiatal lány emlékezett vissza a forradalom napjaira és halottaikra, sőt az ország több pontján utcára vonultak. A felhívást a tüntetésre az Élünk illegális lapban jelentették meg, illetve röplapokon terjesztették. A felhívásban az állt:
„Magyar anyák! Magyar lányok és asszonyok! Most rajtatok a sor! Roppant nagy a ti erőtök! Még a golyó sem fog bennetek! A Ti néma, tiszteletreméltó tüntetésetek fegyverletételre kényszerít és szent ügyünk iránti tiszteletre szólítja fel még azokat is, akik képesek fegyvert szegezni az igazság és a nép legszentebb vágyai ellen! Magyar asszonyok! Fejezzétek ki bátran, méltóságteljesen a nép akaratát. Parancsoló bátorsággal és méltósággal. Kezdjétek most ezzel a tüntetéssel, és folytassátok egységes és határozott kiállással, ahányszor csak szükség van erre!”
„Egy nép kiáltott” – soha nem látott fényképek a forradalom napjaiból
