Hadüzenet a demokrácia védelmében
De hogyan lehetséges az, hogy egy bírói testület döntését nem a mindenkire kötelező törvények, hanem a bíróság személyi összetétele határozza meg?
Antall József miniszterelnökünk egy kormányülésen, miután meghallgatta a miniszterek jogi természetű vitáját, a rá jellemző fanyar humorral azt mondta: látom, a jog is olyan objektív tudomány, mint a történelem. Nem lenne szabad annak lennie. Egy műkorcsolyázó teljesítményét nehéz olyan objektíven megítélni, mint, mondjuk, egy gyorskorcsolyázókét. Ilyenkor több bíró ítélkezik, pontoz, és számszerűsített ítéletük összegzése dönt. A közönség meg hol az ítéletnek tapsol, hol pedig tiltakozik. Tetszik – nem tetszik kérdések eldöntésére nincs jobb módszer. De vajon az igazság megismerhető-e többségi véleménnyel?
Lehet-e a meg nem született élet védelméről egy zsűri szubjektív véleménye alapján, többségi szavazással, akár egyetlen szavazat jelentette többséggel dönteni? Az amerikai jogállam tiszteletre méltó sajátsága, hogy ezeket a döntéseket senki nem kérdőjelezi meg. (Ezt irigykedve nézem Magyarországról, ahol a parlament kétharmados döntéseit is kétségbe vonják, és fűhöz-fához szaladgálnak a kisebbségi véleménnyel.)
Amerikánál maradva: a Trump-adminisztráció több korábbi bírói döntéssel nem ért egyet. De nem a döntést támadja, hanem, az érvényes szabályok keretén belül maradva, a legfelső bíróság összetételén akar változtatni, amire most egy liberális bíró halála lehetőséget is ad. A jelölt életpárti – és nem híve a bírósági aktivizmusnak…
Napjainkban újra sokat emlegetik a Roe versus Wade ügyet, ami 1973-ban mérföldkő lett a terhességmegszakítás engedélyezése terén. Henry Wade dallasi ügyész képviselte Texas Államot Norma McCorvey (1947-2017) ellen, aki Jane Roe néven támadta meg az állam abortusztörvényét, mert az a magzat életét védte, kivéve például az erőszak miatti foganás esetét.
Norma McCorvey szörnyű körülmények között nőtt fel. Huszonegy éves korában bekövetkezett harmadik terhessége adott alkalmat a perre – de nem is annyira neki, mint inkább két texasi ügyvédnek, akik fel akartak lépni a terhességmegszakítás texasi tilalma ellen. Ehhez olyan esetet kerestek, ami alkalmasnak látszott erre a célra. Jane Roe ügyét a Legfelső Bíróságig vitték, ahol győztek: a bírók 7:2 arányban jogossá tették a terhességmegszakítást, egészen addig a pillanatig, amíg a magzat nem életképes az anya testén kívül. Hogy ez mikor is van, az természetesen az orvostudomány fejlettségén múlik. A hetvenes évek elején ez akár a szülés pillanata is lehetett, bár a nyolcadik vagy hetedik hónapra született koraszülötteket már akkor is nagy biztonsággal meg lehetett menteni. A mai, sokkal jobb lehetőségek ellenére az USA sok államában a szülés pillanatáig lehet abortálni, és olykor élnek is ezzel a lehetőséggel.
A döntés mindenesetre valóban mérföldkő volt. Azóta milliószámra haltak meg gyerekek az anyaméhben. Két évtizeddel később aztán Norma McCorvey véleménye megváltozott. 1995-ben, egy protestáns lelkész hatásra megkeresztelkedett, majd 1998-ban katolikus lett. Ezt követően aktív életvédőként lépett fel, és azt mondta: annak idején az abortuszpártiak túsza volt, s a híres perben való részvétele élete nagy hibája.
A két nemmel szavazó bíró magát a döntést is hibának tartotta. Byron White ezt írta: „Az alkotmány szövegében és történetében nem találok semmit, ami ezt a döntést támogathatná”. William Rehnquist szerint: „Hogy a bíróság kiadhassa ezt az állásfoglalást, ahhoz fel kellett fedeznie a 14. függelék keretében egy olyan jogot, amely a függelék alkotóinak is teljesen ismeretlen volt”. A bíróság döntése „a magánélet jogainak” kifejtésén alapul. Ilyen jogot azonban az alkotmány nem említ. Az alkotmány 14. kiegészítése szövegét olvasva Rehnquist megállapítása jogosnak tűnik. Vladimir Palko, „Jönnek az oroszlánok” című könyvében arra is rámutatott, hogy Rehnquist bíró kijelentése a bírói aktivizmus lényegét tárja fel: a bíróságok olyan módon értelmezik a törvényeket, ami megrémítené azokat, akik az adott törvényt hozták. Coney Barrett most ennek a szemléletnek üzen hadat.
Erre a hadüzenetre, és a csata sikerére valóban szükség van. Azok, akik át akarják formálni a világot, nemcsak a magzati életet veszélyeztetik, hanem – például – a hazafiság eszméjét is. A nemzeti tudatnak részei a nemzeti szimbólumok, mint például a zászló tisztelete. Ki-ki gondoljon csak azokra a pillanatokra, amikor egy olimpiai győzelem után felkúszik az árbócra a magyar zászló – és csurognak a könnyek a magyar győztes arcán. Az Egyesült Államokban is nagy a nemzeti zászló tisztelete. Ki hiszi el, hogy a szólásszabadság jogából következik az amerikai zászló nyilvános elégetése? 1990-ben a legfelsőbb bíróság mégis így döntött. A Texas–Johnson-ügyben eltörölte a zászlógyalázás elleni törvényeket. Kijelentették, hogy a zászlóégetés a polgárok alkotmányos joga. A keresetet Gregory Lee Johnson nyújtotta be, az USA Kommunista Pártja ifjúsági szervezetének, a Forradalmi Kommunista Ifjúsági Brigádnak a tagja. A kommunistáknak nincs politikai súlyuk az Államokban – bírósági úton viszont elérték, amire a törvényhozásban képtelenek lettek volna. Hogy ez mekkora változás, azt jól mutatja, hogy az 1862-és polgárháború alatt Benjamin Butler tábornok New Orleansban felakaszttatta William Bruce Mumfordot, aki a konföderáció oldalán állt, és letépte az Unió zászlaját. Vajon jobb lett-e a világ ettől a változástól? Költői a kérdés, de nem költészet, hanem véres valóság az a küzdelem, ami ma az Egyesült Államokban a törvények önkényes átértelmezése ellen megindult. A küzdelem sikere az egész világ érdeke.
Surján László
A szerző további írásait ide kattintva olvashatják.
Kiemelt képünkön: Amy Coney Barrett. Forrás: MTI/EPA/Getty Images pool/Win McNamee
