Hát ki az az Apolló, és ki az a Pál?
„Ébredj ember mély álmodból, megszabadulsz rabságodból.” E sorokkal kezdődik egy a szívemhez oly közel álló adventi népének, amely emlékeztetni próbál minket arra, hogy bármennyire is bizonyosnak tűnhet ebben az életben bármi, egyedül az Isten igaz.
2009 adventjének első vasárnapján jártam először rendkívüli formájú szentmisén. Azelőtt kizárólag rendes formára jártam, hisz nem is tudtam, hogy van más. Sokat köszönhetek a budai cisztereknek és a Szent Imre templomnak, különösen Brückner Ákos Előd atyának és a 9 órás gyerekmiséknek, Ági néninek, akinek hittanóráin talán először lobbant lángra a szívem még írástudatlan 5 évesként. Milyen jó is volt, amikor később, már felnőttebb fejjel együtt elmélkedtünk a Sziklatemplomban, olykor vitatkoztunk, és együtt énekeltünk a „sárgakönyvből”! Nosztalgiával és hálával tekintek vissza gyermekkorom és felnőtté válásom fenti helyeire, szereplőire, liturgiáira és közösségi élményeire. Aztán beléptem „az Isten oltárához, aki megvidámítja ifjúságomat”.
Talán így érezhette magát Ábrám, vagy Mózes, amikor Isten kihívta őket sátrukból, amikor nevükön szólította őket. Izajás próféta és Szent János apostol jelenései, elragadtatásai ott voltak immár a szemem előtt, fátyol nélkül. A zarándok Egyház, az isteni pásztor nyája, ahogy vonul egy lélekkel az életet adó sziklához, melyből az örök élet forrásai szökellnek. Az új édenkert közepén láttam az élet fáját, és a rajta csüngő, örök életet adó gyümölcsöt – a megfeszített Krisztust. Mindenki a fán függőre szegezte szemét, ahogy tették a zsidók a pusztában, a kígyó mérgétől való gyógyulás ígéretében. Láttam az angyalok seregét szolgálni a Báránynak, hogy az kőbe ne üsse lábát, hogy az Isteni trónus előtt az imádság és engedelmesség illatáldozata szüntelenül felhőbe takarja azt, aki Szent.
De láttam azt is, amiről Szent Pál ír, olykor már szomorúsággal, sőt haraggal leveleiben. Mi, akik mindezt látjuk, mert meghívást kaptunk a menyegzőre, mégis hogyan acsarkodhatunk egymás ellen? „Ha az egyik ezt mondja: »Én Pálé vagyok», a másik pedig azt: »Én Apollóé«, nem emberi módon beszéltek-e?”. Sokáig tartott, mire megértettem, miért van ez így, és – horribile dictu – miért kell így lennie. „Az én országom nem ebből a világból való ország.” Aki itt és most, saját életében el akarja hozni a tökéletes keresztény egyházi utópiát, annak joggal mondja Urunk: „Távozz tőlem, Sátán!”.
Ébredj ember mély álmodból! Templomaink elnéptelenednek, és a minket körülvevő társadalom sokkal inkább hasonlít az Izráelt körülvevő pogány bálványimádókéra, mint arra a világra, amelyben a furcsa inkább az volt, ha valaki nem járt templomba.
És ha ez nem lenne eléggé borzasztó, azt is látjuk lépten-nyomon, hogy házasságtörést követ el Isten elkülönített népe, amikor felcserélik az igaz Istent a bálványimádók szokásaira, „izmusaira”, utópiáira. A Bölcsesség könyvének figyelmeztetése azonban ma is ugyanolyan igaz, mint amikor először kinyilatkoztattatott: „Az emberi kéz csinálta bálvány azonban átkozott, meg az is, aki csinálta. Ez azért, mert azt csinálta, az meg azért, mert mulandó dolog létére istennek nevezték. Mert egyaránt utálatos Isten előtt az istentelen és istentelen alkotása. És készítőjével együtt a mű is bűnhődik. Ezért ítélet alá esnek a pogányok bálványai is, mert utálat tárgyává lettek az Isten teremtette világon, botrány forrása az emberek lelkének és kelepce a balgák lábának”. (Bölcs 14,8-11). Ott ültem akkor, 2009-ben, és ülök ma is a szentmisén, legyen az bármelyik rítus bármelyik formája, békével a szívemben. De valami mégis hiányzik.
Urunk nem véletlenül imádkozott főpapi imájában az egységért: „Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem”. (Jn 17,21) Ébredj ember mély álmodból! Kevesen vagyunk, akik őrizzük a hit lángját, és egyre kevesebben leszünk. Keleten dúl a véres keresztényüldözés, amely megtizedeli hitünk bölcsőjében az evangéliumot kétezer éve hirdető testvéreinket, nyugaton pedig magukat testvéreinknek mondó emberek törik meg az Új és Örök Szövetséget azzal, hogy a világ bálványaival fajtalankodnak. Annak idején szekértáborokba kényszerítették a hívő, Róma iránt hűséges – illetve a kommunista rendszerrel szemben ellenálló híveket az istentelen kommunisták, megosztva őket évtizedekre, miközben a báránybőrbe bújt farkasok a hívek füleit csiklandozzák.
Megengedhetjük-e magunknak azt, hogy a Sátán örömére egymást marjuk olyan vitákban, amelyeknek bár igenis van alapja, de régen túlhaladottak? Ha másképpen nem megy, akkor császármetszéssel ugyan, de az Egyházon belül 30 éve túlhordott rendszerváltást, amely már őszülő csecsemőként feszíti széjjel Anyjának testét, hozzuk már világra!
Igen, van helye a keresztény könnyűzenének a Katolikus Egyház életében, és micsoda helye! Mindenhova eljuthat, és elmehetne oda, ahova a gregorián nem tud kilépni, mert azon nyomban, hogy ezt megteszi, elkülönítettségét elveszíti, és muzeális tárggyá válik. Mindenhol ott lehet a keresztény könnyűzene, ahol zenét kedvelő emberek összejönnek, és ahol nem is számítanának arra, hogy az Úr hangja kiszólíthatja őket sátorukból. Képezzük a zenészeket, hogy valóban szép és minőségi keresztény muzsika szólaljon meg, és támogassunk minden olyan helyet, ahol ezt élvezni lehet. Miért nincsenek klubok, koncerttermek, romkocsmák, szabadtéri rendezvényhelyszínek, ahol ez helyet kaphatna?
És igenis van helye az Egyház életében a gregoriánnak és a latinnak, a közös imairánynak és a legmélyebb titkokat szavak nélkül kifejező szimbolikának és ősi rítusoknak is. Merjük újra erőnket, képességeinket, időnket és anyagi javainkat az Isten dicséretére pazarolni úgy, hogy a világ fiait megbotránkoztassuk! „Hisz jó pénzért el lehetett volna adni, s az árát a szegények közt szétosztani.” És ugyanitt: „Szegények mindig lesznek veletek, de én nem maradok mindig veletek”. (Mt 26,9. 11) A gregorián ének azonban a templomon kívül, a liturgián kívül pusztán árnyéka önmagának, hiszen akkor már nem az imádság magasztos nyelve, hanem egy a sok gyönyörködtető zenei stílus közül. A gregorián a liturgiában van otthon, hisz ott született. Igen, el kell benne mélyedni, mint minden nyelv elsajátításakor. Felkészültséget igényel, óvatosságot és áhítatot. Olyan idő- és energiabefektetést, amely a világ szemében nevetséges, sőt őrültség, hiszen „semmi másra nem jó”, csak az imádságra. Pazaroljuk hát időnket és javainkat Istenre, amíg velünk van, és hol máshol van jobban jelen velünk, mint a Legméltóságosabb Oltáriszentségben a szent liturgia ünneplésekor, mikor az idő megáll, a föld és az ég összeér. Végezzük a liturgiát úgy – legyen az bármely rítus bármely formája –, ahogyan semmi mást, és vállaljuk, hogy ezért gúnyolnak és kinevetnek minket!
Joggal mondja Ferenc pápa, hogy a Szentlélek képes meglepetéseket okozni. Engem is meglepett, amikor hosszú évekkel ezelőtt először kikukucskáltam szűkebb közösségem ajtaján, és megláttam: bár másképpen imádkoznak, mint én, de a hitünk mégis egy. A házasság szentségében, felbonthatatlanságában, hogy „férfinak és nőnek teremtette őket” (Ter 1,27), a gyermekáldás és a megfogant élet védelmében, a Szentháromság-egy Istenbe vetett hitünkben, a Fiúisten megváltó keresztáldozatában, az Isten kinyilatkoztatott törvényében, az Anyaszentegyházban és hierarchiája felé tanúsított engedelmességünkben – és abban, hogy az Isten imádatában a legszebbet és legjobbat akarjuk feláldozni. És osztozunk a bálványimádás és a pogányság általi szüntelen megkísértettségben is, valamint az ígéretben, miszerint „titeket is üldözni fognak” (Jn 15,20).
Nem volt könnyű, nem esett jól és nem volt jó érzés elszakadnom a nosztalgiától, amely a gyermekkoromhoz és felnőtté válásomhoz kötött, de mennyivel inkább követem Őt, mint hogy szomorúan elforduljak a nagy érzelmi vagyonom kedvéért! Hagytam, hogy meglepjen a Szentlélek, és ujjongjak mindattól, ami összeköt hittestvéreimmel a jelenben és a múltban egyaránt. Szakítani azzal, ami kedves, szép és jó emlék, nem megtagadása mindannak a kegyelemnek és áldásnak, amely általa minket ért. Sokkal inkább tekintetünk égre emelése ez, amitől életünk értelmét kapjuk. Bátorságot kíván, és olykor úgy tűnhet, mintha a biztonságos otthon melegéből egy sötét, mély szakadékba kellene belelépnünk, de bele kell lépnünk! Hisz hogyan mentene meg minket az Úr,
hogyan bízhatnánk magunkat az Ő Lelkére, ha nem az által, hogy többé nem ragaszkodunk mindahhoz, amihez a gyermek ragaszkodik, hanem még attól is kiüresítjük magunkat, ami egyszer régen jól esett!? Így ürülhet meg az a trón a szívünkben, amely azé, aki az egyetlen igaz öröm forrása lehet számunkra.
Ébredj ember! Ne vitatkozzunk tovább azon, kié a templom, Pálé-e vagy Apollóé, hanem tegyük templommá otthonukat, munkahelyünket, városunkat, országunkat! Mindenki a maga adományai szerint, és mindenki úgy, hogy vád ne érhesse az elszalasztott lehetőségekért. A történelmi sajátosságok alkotta „hőskoroknak” vége. Tiszteljük hát azokat, akik a magvakat elvetették, akik öntözték azokat, de vágjuk le a nosztalgikus ragaszkodást egy elmúlt korhoz, legyen az a középkor, vagy akár a 70-es 80-as évek. 2020 van, a Szentlélek pedig már nem egyszerűen kopogtat, egyenesen dörömböl szívunk ajtaján, hogy kezdjünk el végre a mai Egyházban élni. Ma a magyar egyház pedig szabad, a kereszténység hazánkban nincs elnyomásnak kitéve többé. A keresztény értékek védelméhez egyaránt hozzátartozik katolikus hagyományaink használata, és minden olyan új eszköz is, amely megtermi a jó gyümölcsöt.
Az Egyház szabadon hozhat elő régit és újat kincsestárából, anélkül, hogy letűnt korok viszályai még ma is hassanak rá.
A liturgia „csúcs és forrás”, amely egészen különbözik attól, amit a világ nyújthat: egészen különböznie kell attól, amit a világ nyújt. Innen kilépve azonban vizet kell vinnünk a szomjazóknak, hitünk láthatatlan igazságait cselekedeteink által láthatóvá kell tennünk a mindennapi életünkben is. Csorduljon hát túl a kegyelem, legyen a templom újra a misztériumé, építsük ki az evangelizáció új helyeit, ahol a szívük teljességéből „új éneket éneklő”, ujjongó keresztények hegyre épített városként vallhatják meg katolikus hitünket, tisztán, kompromisszumoktól mentesen.
És ha a szomorúakat vigasztalni tudjuk azzal az örömmel, amely szívünkben él, és ehhez gitárt kell ragadnunk, akkor ragadjunk gitárt! Ite missa est!
Kiss Bertalan
A szerző a Juventutem Magyarország vezetője.
Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásunk:
A felvételeket a szerző bocsátotta rendelkezésünkre
