Hajrá, Koncz Zsófia!

Hosszan lehetne méricskélni és latolgatni, hogy milyen erdemények születnek a választásokon ma Szerencsen és Tiszaújvárosban, vagy éppen Tokajban. A politikai elemzők végigvették, tanakodtak rajta éppen eleget. Én ehhez csak annyit tennék hozzá, ami a nyilvánvaló: 2018-ban Koncz Ferenc közel 50 százalékkal nyerte meg a Borsod megyei 6. választókerületet, miközben a jobbikos Bíró László bőven elmaradva mögötte futott be a második helyen. Vasárnap napközben ennyit tudunk, ez az, ami nyilvánvaló.

Beszéljünk elsőként is arról, hogy mi nem múlik ezen a választáson. Például nem múlik rajta 2022., mert legyen bármi is az eredmény, addig még sok idő van hátra. Nem lehet megtippelni azt sem, mi hogyan alakul a következő országgyűlési választásokon, mert bármi megtörténhet addig, és éppenúgy az ellenkezője is.

2015-ben, amikor Kész Zoltán megnyerte a veszprémi választókörzetet, minden ellenzéki vátesz egyként kiálthatott fel, hogy végre, itt van az orbáni rendszer vége, nincs többé kétharmados többség a Parlamentben, nyitva áll a kapu a demokrácia előtt.

Aztán megérkezett 2018., és csöndben eloldalgott mindenki, aki hasonló végkimenetelt várt.

Koncz Zsófia, a Fidesz-KDNP országgyűlési képviselőjelöltje és Solymár Károly Balázs, az Innovációs és Technológiai Minisztérium digitalizációért felelős helyettes államtitkára a Szerencsi Középiskolai Kollégiumban tartott sajtótájékoztatón 2020. október 8-án. MTI/Vajda János

Nem árt minden egyes választópolgárnak tudatosítania magában azt, hogy legyen bármi is a vége a vasárnapi választásnak, ízlésétől függetlenül, abból semmit sem szűrhet le. Nem gondolhatja azt Koncz Zsófia győzelme esetén, hogy nincs semmiféle tennivalója a kormánypártoknak 2022-ig, és nem érezheti úgy Bíró László nyerése után, hogy az ellenzéki pártok minden munkát elvégeztek, amit rájuk kimért a sors.

Mert itt van nekünk ez a Bíró László, aki alig több, mint két évvel ezelőtt a legalpáribb, legvisszataszítóbb antiszemita és rasszista kijelentéseket tette.

Nincs ezen mit magyarázni vagy mentegetni. Bíró László azért mondta ki azokat a szavakat, azért írta le azokat a mondatokat, mert úgy érezte, hogy megteheti. Senki sem zavarja ebben, senki nem fog semmifajta kivetnivalót találni ebben, ez az ő véleménye, tehát mindenki alkudjon meg vele – vélelmezte ő.
És itt el kell azon gondolkoznunk, fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy ugye a választók egy része nem követi ebben a meggyőződésében? Nem tesz majd úgy, hogy csuklyát húz a fejére, belép a szavazófülkébe és csöndben, csöppnyi szégyentől sem kísérve leszavaz Bíróra?

Ó, dehogynem. A választópolgárok igen súlyos hányadát nem érdekli, hogy mit mondott az összefogott ellenzék jelöltje. Nincs arra tekintettel, hogy mindez milyen következményekkel járhat, ő csak a protestszavazat lehetőségét és jelentőségét látja mindebben. Legyen bármi is a mai választás eredménye, Bíró minden bizonnyal meglehetősen jól fog szerepelni, és az első vagy a második helyen fog befutni.

Felrémlik még itt előttem a kétezres évek eleje, amikor Jacques Chirac mellett másodikként a francia elnökválasztási küzdelemben Jean-Marie Le Pen futott be és egész Franciaország magából kikelve fogott össze a szélsőjobboldali veszedelem ellen. Ilyen ez a progresszió, ugye: amikor érdekükben áll, mindennel szemben igyekeznek meghatározni önmagukat, amikor ellenben érdekük fűződik a győzelemhez, hirtelen minden elfogadható lesz.

Hiszen így vált elfogadhatóvá Bíró László is.

Az antirasszista, antifasiszta ethoszban fürdőző baloldalnak csak addig voltak fontosak ezek a hívószavak, amíg ezekkel eredményt voltak képesek elérni.

És minekutána nyilvánvalóvá lett, hogy a baloldalnak esélye sincs anélkül a küzdelemben, hogy be ne vonná maga mellé a vulgáris szélsőjobboldalt, nosza, minden elfogadhatóvá vált.

Komolyan, próbáljuk elképzelni, hogy mi lett volna itt, ha Bíró László kijelentéseinek csak a tizedét mondta volna egy jobboldali közszereplő. Óriási botrány – joggal -, nemzetközi figyelem, szégyenkezések és nyilvános ostorcsapások sorozata. Ám így, hogy a Fidesz-KDNP-vel szemben kell indulni, a baloldalnak minden megengedhető.

Ha van igazán fényes és nyilvánvaló tanulsága ennek az egésznek, akkor az az, hogy az ellenzék mindenfajta – saját maga által – igaznak vélt erkölcsi jogát elvesztette arra, hogy kikeljen és tiltakozzon a kisebbségek elnyomása, a rasszizmus vagy a szélsőjobboldali eszmék ellen. Mindez nem más, csak duma.

Tisztán és egyértelműen látjuk, hogy ezek bármit és az ellenkezőjét is megtennék azért, hogy megszerezzék a hatalmat. Nem akarnak elveket a választóik fejébe verni, csak döntési pozícióba jutni.

És ha ehhez féreggé kell válni, akkor féreggé válnak.

Karácsony Gergely, mindenki Budapestjének hirdetője szelfizik azzal a jelölttel, aki Judapestnek nevezte a városát. A baloldali, elvben antirasszista politikusok vígan, örömmel kvaterkáznak azzal a személlyel, aki a legocsmányabb kijelentéseket fogalmazta meg. Semmi más nem számít, csak az, hátha sikerül harapni egyet az ország testébe. Hát milyen alávaló, szavahihetetlen gazemberek ezek?

Soha, de soha többet nem szabad elhinni a baloldalnak, hogy őket valóban érdeklik a kisebbségi kérdések. Hogyne, egészen addig, amíg nem kell érte feladni a hatalom óvatos ígéretét.

Persze, egészen nyugodtan nyerhet Bíró László is, de akkor azt kell magunkban tudatosítani egyszer és mindenkorra, hogy az ellenzéki pártokat javarészét semmi más sem érdekli, csak a rombolás, és ezért bármikor, bárkivel megállapodnak.

Amennyiben nyer ez az ocsmány, moslékkal övezett baloldal, ahol korábbi kisnyilasok és komcsik fogtak össze, hogy végre-valahára leverjék a kormánypárt jelöltjét, úgy nem kell még így sem megijednünk, mert a ciklusok közepén általában nem a kormányzóerők szoktak jól szerepelni és rengeteg lehetőség van még a javításra, ugyanakkor nagyon élesen kell előttünk villognia a lengyel elnökválasztás eredményének, ahol nüansznyival nyert a jobboldali Duda, miután minden egyes internacionalista összefogott ellene.

Ilyen nemzetközi hadjárattal kell nekünk is minden egyes nap és minden egyes megmérettetésen szembenézni.

Másrészt csengjen a fülünkben az is, hogy a baloldal minden alkalommal, amikor időközi választáson a saját jelöltjeik nyertek – és erre azért szép számmal voltak példák – nem emlegette azt, hogy veszélyben a demokrácia, csalásokra kell felkészülni, ellenben mikor jobboldali jelöltek nyertek, akkor másról sem szólt a fáma, csak arról, hogy kész, vége, nincs tovább, itt van a magyar diktatúra kezdete.

Mi pontosan tudjuk, hogy a mai nap semminek sem a kezdete és semminek sem a vége, maximum az ellenzéki képmutatás egyik újabb mérföldköve, pro vagy kontra.

És ha megnyeri a nemzeti oldal – reméljük, így lesz -, akkor véletlenül sem szabad magunkat elbízni, előre örülni, reménykedni és hasonlók. Rengeteg munka áll előttünk annak érdekében, hogy Magyarországot 2022. után is megőrizzük nemzetinek, kereszténynek és konzervatívnak, amely egy új Európa élén állhat, példát mutatva a többi államnak. Melózni, melózni és melózni kell, nincs egyéb varázsszó.

A legtöbb, amit ma mondhatunk,

hogy hajrá, Koncz Zsófia!

Trombitás Kristóf