Politikailag korrekt könyvégetés
„Tavaly év végén a Labrisz Leszbikus Egyesület elindította a »Meseország mindenkié« című projektet, amelynek célja a klasszikus mesék új köntösbe bújtatása, alternatív újragondolása. Meglepően remek kezdeményezésnek tartom, ám a felhívásban az LMBTQ vonal is szerepel témamegjelölésként, ez pedig bőségesen elég ahhoz, hogy néhány homofób máris rárepüljön, és kezdetét vegye a szokásos okoskodás.”
Így kezdi cikkét egy „homoszexuális honlap”. Tehát az önmagukat a tolerancia felkent bajnokainak tartók szerint aki ellenvéleményt fogalmaz meg, az homofób, amit pedig mond, az csak szimpla okoskodás – nem releváns mondanivaló. Jelentem, engem már nem kell érzékenyíteni. Én már így is túl érzékeny vagyok. Például arra, ha homofóbnak neveznek, pedig nem vagyok az; ha nácinak neveznek, pedig nem vagyok az; ha rasszistának neveznek, pedig nem vagyok az. Ezekre nagyon érzékeny vagyok. Az én érzékenységemmel ki törődik? Ha a homofóbia, a nácizmus, a rasszizmus nagy bűn, akkor homofóbiával, nácizmussal és rasszizmussal vádolni valakit szintén az – nagy bűn, súlyos rágalmazás.
Megjelent tehát Magyarország első lhbtqia+ mesekönyve. Sokan sokféle érvet sorakoztattak már fel a könyvvel szemben (nagyon helyesen), ezeket most nem ismétlem meg, csak egy olyan általános kérdésre világítanék rá, amit még nem láttam máshol így kibontva.
Való-e egy óvodás vagy kisiskolás korú gyereknek ilyen mesekönyv? Erre egyszerű és színtiszta választ ad a könyv (és témája) körüli, felnőttek közti, késhegyig menő vita: ha a felnőtt társadalmat olyan mértékben osztja meg a téma, hogy sokan nem tudnak nyugodt beszélgetést sem folytatni róla, akkor mit kezdjen vele egy gyerek? Ami a felnőtt társadalom békéjét is megbontja, azzal szabad-e egy kisgyereket összezavarni? Meggyőződésem, hogy nem szabad, sőt, szigorúan tilos! A (gyerekeknek szóló) mesékbe mindig olyan történeteket írtak bele, amikben konszenzus volt a felnőtt társadalomban. A jó mindenki szerint jó volt, a rossz meg rossz. A jó mindig elnyerte jutalmát, a rossz pedig a büntetését. Nem, nem kell gyerekeknek szóló mesékben olyan témaköröket tárgyalni, amelyek megítélésében még a felnőtt társadalom sem egységes!
A könyv megjelenése nagy felháborodást okozott, de hogy elég nagyot-e, az majd a következő hetekben derül ki. Ha elég nagy lesz a felháborodás, akkor visszavonják a könyvet a boltokból – ha nem, akkor a liberális diktatúra újabb hídfőállást foglal el, és azonnal jönnek az újabb és újabb támadások. A végcél a normalitás totális felszámolása. Ők semmilyen köztes ponton nem fognak megállni. Azok sem, akik közülük most még nevetnek ezen a megállapításomon. Addig ütnek, addig rúgnak, amíg mozgunk.
A felháborodás egyelőre két komolyabb ponton csúcsosodott ki: a CitizenGO petíciójában, amelyet eddig közel 80 ezren írtak alá, és Dúró Dóra országgyűlési képviselő akciójában, melynek keretében iratmegsemmisítőn darálta le a könyv egy példányát. A liberális tolerancia jegyében a petíció elindítóját, Schittl Esztert fizikailag, Dúró Dórát pedig életveszélyesen megfenyegették. A képviselőnő akciójáról készült videót a YouTube a liberális szólásszabadság nevében letiltotta.
Dúró Dóra performanszát liberális celebek és szervezetek ítélték el, furcsamód saját szellemi elődeik, a nemzeti- és nemzetközi szocialisták és kommunisták hatalmas mértékű politikai alapú könyvégetéseit párhuzamba állítva egyetlen könyv – társadalmi veszélyessége miatti – jelzésértékű ledarálásával. A bolha és az elefántcsorda, avagy a szálka és a gerenda tipikus esete.
Attól tartok, manapság a közvélekedés jobb- és baloldalon egyaránt elfogadhatatlannak tartja a könyvégetést. A könyvet legtöbben fetisizálják, bálványként imádják. Én nem. Szerintem a könyv önmagában egy tárgy, semmi több. Önmagában annyi az értéke, amennyi a papíré, amiből készítették. Valódi, védendő értéke a szellemi tartalmának van. Ha van. Ha nincs, akkor ugyanúgy elégethető, mint bármely más papírhulladék. Természetesen lehet gyűjtői értéke egy szellemi értelemben értéktelen könyvnek is, de most nem erről van szó.
Ugyanígy akarták (sajnos fényes sikerrel) a kultúrát, művészetet önmagában védetté, védendővé, érinthetetlenné tenni. A kulcsszó: „művészi szabadság”. Ennek jegyében mára kiállításnak lehet nevezni azt, ha emberi ürülékkel terítenek meg egy asztalt az utolsó vacsorára asszociálva, ahogy tették ezt nyolc éve Szegeden. A kereszténygyalázás támadhatatlanná vált, mert „művészet”. A „művészet” pedig „szabad”, mert… mert a liberálisok azt mondták. De vajon kiadhatnának-e mondjuk náci propagandameséket is gyerekkönyvbe bújtatva? Nem. Mindent szabad, amit a liberálisok annak mondanak, de csak azt. Amire ők nem ütik rá a szabadság pecsétjét, azt nemcsak nem szabad, de egyenesen tilos. Szabad például kismacskát vízbe fojtani egy film kedvéért, sőt, természetesen díjakat is ér egy ilyen film, és ha esetleg elég nagy a felháborodás, álelhatárolódásokkal visszakozást lehet színlelni. Ez történt 2007-ben. Sajnos hosszan lehetne sorolni az őrültségeket, amiket művészetnek titulálnak.
A liberálisok és szellemi elődeik hosszú évtizedek alatt elfoglalták a művészeti élet vezető pozícióit, aztán művészi szabadságot követeltek (maguknak), ezzel a szabadsággal visszaélve pedig nem művészkednek, hanem politizálnak, társadalommérnökösködnek. Ugyanígy elfoglalták az egyetemi katedrákat, aztán oktatási és tanszabadságot követeltek, követelnek (maguknak).
A könyv, a kultúra, a művészetek, a zene, a film – mind-mind csak eszköz számukra, a liberális propaganda eszköze.
De térjünk vissza a „könyvégetésre”. Nézzük meg, hogy csinálták ezt a profik, a mai liberálisok szellemi elődei, a kommunisták. A Magyar Közlönyben 1945-ben jelentek meg a következő rendeletek:
„1. § Meg kell semmisíteni a könyvnyomdák, könyvkiadó-vállalatok, könyvkereskedők, köz- és kölcsönkönyvtárak, iskolai könyvtárak, valamint magánszemélyek birtokában lévő minden fasiszta szellemű, szovjetellenes és antidemokratikus sajtóterméket (könyv, folyóirat, napilap, hirdetmény, röplap, képes ábrázolat stb.) tekintet nélkül arra, hogy az magyar vagy más nyelven jelent meg. Különösen és kivétel nélkül megsemmisítendő a fasiszta (nemzeti szocialista) politikusok fasiszta szellemű életrajza, nyilvánosan elmondott beszédei, fasiszta állampolitikát méltató tudományos színezetű művek, a német hadviselést feldicsérő sajtótermékek, a fasiszta politikusoknak ily szellemű művei, a fasiszta pártoknak és kiadóhivataloknak összes politikai jellegű kiadványai vagy ilyen vonatkozású szépirodalmi termékei stb.
2. § Az 1. §-ban megjelölt sajtótermékek kiadása, utánnyomása, forgalomba hozatala, terjesztése, külföldről behozatala tilos.
3. § A fenti rendelkezésekhez képest a könyvnyomdák, könyvkiadók, könyvkereskedők és kölcsönkönyvtárak, egyesületi és iskolai könyvtárak, valamint a magánszemélyek kötelesek e rendelet hatálybalépésétől számított 15 nap alatt az 1. §-ban felsorolt sajtóterméket a törvényhatóság első tisztviselője által kijelölt gyűjtőhelyre szállítani.”
Nos, ehhez képest Dúró Dóra performansza olyan, mint csepp a tengerben, vagy homokszem a sivatagban. Nevetséges a párhuzam.
Persze 1945 óta eltelt 75 év. Ma már liberális demokrácia és szabadság van az egész nyugati világban. A könyvégetések már csak rossz emlékek.
Valóban? Ahogy fentebb írtam, a könyv önmagában csak egy tárgy, az értékét a szellemi tartalma adja. A könyv mai szavainkkal egy adathordozó. Egy a sok közül. Régen nem volt más, ezért korlátozódott erre a megsemmisítés, ezért volt a könyveknek különleges státuszuk. Ma azonban számtalan adathordozón jelenhet meg ugyanaz a tartalom, ami régen csak a könyvekben: cd, dvd, pendrájv, memóriakártya, külső- és belső merevlemez, és sorolhatnám a könyvvel egyenértékű számítógépes adathordozókat. Ezek fizikai adathordozók, de vannak virtuálisak is. Amikor adatainkat, képeinket, videóinkat, írásainkat nem saját eszközeinken tároljuk, hanem az interneten, különböző weboldalakon, facebook-on, YouTube-on, vagy legújabban az ún. felhő alapú tárhelyeken, akkor virtuális adathordozókról, virtuális könyvtárakról, virtuális könyvekről beszélhetünk.
Ennek fényében az, hogy Dúró Dóra videóját a YouTube törölte, mi más lenne, mint virtuális könyvégetés? És amikor a Pesti Srácok csatornáját több száz videóval együtt egyetlen mozdulattal eltüntették? Vagy amikor a Twitter törli az amerikai elnök fiókját? Vagy amikor a magyar kormányét? Amikor a Facebook rendszeresen töröl jobboldali véleményeket, teljes oldalakat? Ezek mind-mind a modern liberális globalista elit tech-cégei által végrehajtott virtuális könyvégetések. A történelem eddigi legnagyobb szabású könyvégetése zajlik.
Persze a liberálisok szerint ezzel nincs baj. Sőt, így helyes. Mondhatni píszí. A baj Dúró Dóra akciójával van, amikor szimbolikusan ledarál 1, azaz egy darab olyan gyerekkönyvet, ami sokak (remélhetőleg és valószínűleg a nagy többség) szerint káros hatással lenne a gyerekekre. Szerintük ezzel, és csak ezzel van baj, nagyon nagy baj.
Nos, szerintem is baj van. Nagyon nagy baj. A liberális-globalista világ diktatúrájával.
Langó Róbert
Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásunk:
