„Rémisztő belegondolnom abba, hogy létezik olyan hívő keresztény polgártársam, aki (…) a miniszterelnök úrnak adná voksát” – írja a progresszív igazikeresztény hitoktató, de borzongásával egyáltalán nincs egyedül: Gyurcsányok és Gréczyk lelkes választói egyre gyakrabban kérdezik értetlenkedve, hogy bír egy „magát kereszténynek mondó” ember az „álkeresztény” fideszesekre szavazni.
A kérdésfelvetés persze több szempontból abszurd: az alternatíva ismeretében az egész eleve olyan, mintha egy holokauszt-túlélő ortodox zsidó család tagjait faggatnánk, miért pont a neofitáknak szavaznak bizalmat, és miért nem inkább a virtigli nácipártnak.
Hadd ne kelljen nekem se magyarázkodnom, miért is nem tervezek a Dobrev-koalícióra – dédapám gyilkosainak, nagyszüleim kisemmizőinek és idős lelkivezetőm bebörtönzőinek egyenesági örököseire, szellemiségük gondos őrzőire, szófordulataik, reflexeik átmentőire – szavazni, amíg élek.
Emellett bizonyos járatlanságról is tanúskodik a felvetés, hiszen aki figyelt hittanórán, az jól tudja: az azzal kapcsolatos ítélkezéshez, hogy egy embertársunk mennyiben hívő lélekkel, és mennyiben politikai számításból ül be a templompadba, egyedül a Mindenható, a szívek és vesék vizsgálója rendelkezik hatáskörrel és a szükséges információkkal – mi bizonyosan nem.
Aztán ott van az is, hogy adott politikus legalább vásárra vitte a bőrét, míg például én (a nyilván feddhetetlen, korrumpálhatatlan, már-már szentéletű átlagpolgár) inkább élem a magam kis békés mindennapjait, ahelyett, hogy megmutatnám országnak-világnak, milyen is egy eszményi honanya. Nem feltétlenül dönthető el egyértelműen, melyikünk a jobb keresztény: én-e, aki kényelmesen a kispadról figyelek (és így eleve esélyem sincs érdemben lopni-csalni-hazudni), vagy az, aki bemegy a pályára a maga tálentumaival, sikeresen képviseli az érdekeimet (családpolitika, nemzetpolitika, gazdaságpolitika, határvédelem, ilyesmik, à la „mit adtak nekünk a rómaiak”), elviseli, hogy másodpercenként belerúgnak és az édesanyját gyalázzák, és közben egy-egy gyönge pillanatában esetlegesen kísértésbe esik.
hirdetésNaná, hogy jobb lenne, ha nem esne kísértésbe. De hadd ne higgyem el, hogy sikeresebben állna ellen a gonosznak az, aki még csak oda se teszi esküje végére, hogy „Isten engem úgy segéljen”.
És akkor arról még nem is esett szó, hogy melyik politikai erő mennyit tesz embertársai, sőt akár ellenfelei üdvössége érdekében. A figyelmes szemlélő ugyanis lassacskán egész komoly missziós tevékenységre figyelhet föl a kormány részéről: állítólagos álkereszténységükkel mesterien provokálják ki, hogy az ellenzék ateista és agnosztikus politikusai rászokjanak a Szentírás rendszeres olvasására. Lassan tényleg nehéz olyan parlamenti vitát kifogni, amelyben egyetlen dékás vagy párbeszédes politikus sem tart nekünk katekézist; a héten épp Szemlőhegyi Szent Ferenc ostorozta a kormányt a szószékről a Példabeszédek könyvének segítségével, megtoldva azzal, hogy „Ha van teremtő Isten, és látja, amit önök csinálnak, akkor szégyelli magát, hogy önök rá hivatkoznak, és gyaníthatóan könnyezik is” – amit persze lehet ócska színjátéknak nevezni, de hívő keresztényként azért csak örülhetünk annak, hogy az egykori KISZ-vezető egyfajta imaginációs lelkigyakorlatként immár konkrétan maga elé bírja képzelni a könnyező Jóistent.
Ha még tíz évig helyén maradna a kormány, ebből a végén akár még bérmálkozás is lehet: hát ki az a tisztességes, ellenségszerető keresztény, aki ehelyett egy kísértésekkel teli kormányzati pozícióba szavazná be bármelyik baloldali politikust?!?
Francesca Rivafinoli
A szerző további írásait ide kattintva olvashatja.
Olvasásra ajánljuk:
Kiemelt képünkön Gyurcsány Ferenc, a DK vezérszónoka, a párt elnöke felszólal a jövő évi költségvetés általános vitájában az Országgyűlés plenáris ülésén 2019. június 19-én.
Fotó: MTI/Kovács Attila.
