Semmi bajom István füleivel
A külalakra vonatkozó megállapítás a most kivesézendő cikkem indításában már csak azért sem volt a helyén, mert félő, hogy némely olvasó figyelmét épp a lényegről irányította el; vagyis arról vette le a reflektorfényt, amit pedig a leginkább láttatnom kellett volna – pont az általam kritizált szerző indítékai, illetve hátsó szándékai maradtak így homályban.
Igen, valóban járhatóbb út, célravezetőbb megoldás lett volna, ha egyszerű szavakkal leírom, hogy
„barátom, téves úton jársz, ha hívő emberként olyan egyházellenes hullámokat lovagolsz meg, amelyek ma még talán növelik a népszerűségi indexedet, de hosszú távon – Isten országa szempontjából – jó gyümölcsöt biztosan nem teremnek”.
De kérem szépen, mit ér, ha az Isten főségét mellőzve, liberális módon élem meg a kereszténységemet? Ez egyszerűen nonszensz számomra. Mindannyian érezzük, ha figyelmesen vizsgáljuk az eseményeket, hogy bizonyos körök egyre elszántabban igyekeznek elhitetni velünk: teljesen mindegy, ki melyik párt vagy csoport értékrendszere mögé sorakozik fel, ugyanúgy élhet keresztény életet. Sőt, talán még hitelesebben is megjelenítheti Jézust, mint a manapság magukat kereszténynek mondó pártok vagy csoportok szimpatizánsai.
Ezzel az állítással csak az a baj, hogy az emeszpések és a dékások – hogy másokat most ne citáljunk ide – egy ateista, szocialista, kommunista „szellemiségnek” a leszármazottai, a liberálisok meg az új ateizmus talajából nőttek ki, és nézeteiket diktatúrába illő módon próbálják ráerőltetni mindenkire.
Amikor tehát a magát vállaltan kereszténynek valló hittestvérem, Gégény István a Szemlélek főszerkesztőjeként olyat merészel leírni, hogy a homoszexuálisok zászlóját egy a megszokottól eltérő – régies, talán nem a legemelkedettebb – kifejezéssel megnevező atya egyszerűen „káromkodott”, akkor ezzel éppen ezt az abszurd „liberális-keresztény” képet erősíti.
Osztie Zoltán atya: Kikérem magamnak, hogy a magyar zászló mellé odarakják a szivárványost
A megjelent véleményemre reagálók között egyébként volt olyan, aki inkább tartja követendőnek „az egy, szent, katolikus anyaszentegyházat”, mint a magyar püspököket. Én viszont nem tudom szétválasztani a magyar katolikus egyházat az egy, szent, katolikus anyaszentegyháztól. Mint ahogy minden esetben fáj az is, amikor Jézus papságát támadják, becsmérlik. Főképpen akkor, ha ezt keresztény testvéreim teszik.
Az embert nem bántva, hanem szeretve – és itt újra megkövetem Gégény Istvánt a testi adottságait kikarikírozó cinikus megfogalmazásom miatt – fontos leszögezni, hogy az Isten hatalmát és szeretetét el nem ismerő liberalizmus összeegyeztethetetlen a kereszténységgel.
Mások az irányok. Egyszerűen taszítják egymást.
A lap, amely a cikkeimet publikálja, vállaltan, mindenféle bújócskázás nélkül megjeleníti a kereszténydemokrata értékrendet. Örülök, hogy ez így van, bárki bármilyen kritikát is fogalmaz meg ezzel kapcsolatban. Nem az én feladatom eldönteni, hogy például a KDNP mennyire keresztény az egyes emberek megítélése szintjén. Bizonyos, hogy mindnyájunknak lelki megújulásra van szüksége; vissza kell térnünk Krisztushoz.
Viszont azt gondolom, hogy a lap, amelyben az írásom megjelenhetett, felvállaltan és nyíltan ezt az értékrendet képviseli. Ismétlem: köntörfalazás nélkül.
Vagy ha úgy tetszik, az „irgalmasság”, illetve a „ne ítélkezz” köntösébe bújtatott liberalizmus hamisságától mentesen.
Lehet, hogy olyan dolgot neveztem nevén, amin sokan még a templomok padsoraiban is megütköznek. Ítéletnek és szeretetlenségnek titulálják, csak mert szabadon el mertem mondani, amit az igazsággal kapcsolatban látok.. A kritikusaim közül néhányan erre azt a kérdést szegezik nekem: „Ki hatalmazott fel erre téged, és mit fogsz felelni Jézusnak, amikor elé kell állnod odaát?”
Majd szeretném azt mondani Neki, hogy teljes mértékben az irgalmára szorulok, de igyekeztem nem hallgatni az igazságról, és megvallottam Őt az emberek előtt, ezért bízom abban, hogy Ő is megvall engem az ő Atyja előtt. Nem ítéltem el és mondtam le a testvéremről, mondván, képtelen a változásra, hanem szerettem őt és szóltam neki. Mindig felkínáltam a visszatérés lehetőségét, amelyre – nem vitás – nekem is szükségem van. „Akinek füle van, hallja meg!”
Gável András
További olvasásra ajánlott írásunk:
A kiemelt képünk forrása a Pixabay.
