Mi, a rendszer ellenségei
Földváryné Kiss Réka a Mi, a rendszer ellenségei című kétnapos konferenciát megnyitó beszédében kiemelte:
a recski kényszermunkatábor megnyitásának 70. évfordulója jó alkalom, hogy felidézzék, a törvényes lehetőségeken túl milyen eszközei voltak a hatalomnak a társadalom megfélemlítésére.
Az internálásokkal, kitelepítésekkel a bíróság megkerülésével lehetett jelenetős társadalmi csoportokat nemcsak a tulajdonuktól megfosztani, hanem kiszorítani a társadalom mindennapi életéből, sokszor az életüket is veszélyeztetve – mondta NEB elnöke.
Ötvös István történész, Törvényes erőszak címmel megtartott előadásában arról beszélt:
Európában kétfajta állammodell működött, a republikánus, amely szerint a választási jog nem születési alapon jár, hanem megszerezhető, a törvényalkotó pedig a parlament. Ezzel szemben jött létre a marx-i, forradalmi legitimitási modell, amely nem a választásra, hanem messianisztikus hitre építette hatalmát.
Hozzátette: Leninnek azonban már azzal is szembe kellett néznie, hogy a forradalom győzelme után be kell rendeznie egy államot. Ekkor a forradalmárok szerepét a párt vette át.
Megjegyezte:
a társadalom az államhatalmi szervektől, például a rendőrségtől sok mindent, így bizonyos erőszakot is elfogad, amit egy párttól nem. A kommunista párt ezért beépült ezekbe az államhatalmi szervekbe, amelyek ezután már a párt utasításait hajtották végre. A kommunista diktatúra pedig az állami szerveket használva tette törvényessé azt a törvénytelen erőszakot, amely immanens része.
Müller Rolf történész, a magyar politikai rendőrség megalakulásáról tartott előadásában felidézte: a politikai rendőrség a háború utáni kaotikus időszakban jött létre, nem véletlen, hogy párhuzamosan két szervezet is alakult, és mellettük tucatnyi, felhatalmazás nélküli nyomozótestületet is alapítottak. Létrehozói – élükön Péter Gáborral – traumatizált emberek, akik korábban erőszakot szenvedtek el. Sokukban munkált a bosszúvágy, ugyanakkor fegyelmezettek voltak és erős küldetéstudattal rendelkeztek.
Ö. Kovács József, a Magyar Nemzeti Levéltár megyei főigazgató-helyettese a paraszti társadalom identitásának megtörésének állomásai a kuláklisták összeállítása, a terménybeszolgáltatás, zaklatások, kivégzések, munkaszolgálat, internálás. Mindezek mögött az a cél állt, hogy elfoglalják a kulák gazdaságokat, majd a megszerzett földeken létrehozzák a termelőszövetkezeteket.
Bank Barbara történész, a recski kényszermunkatábort bemutató előadásában ismertette: az amúgy is embertelen körülmények mellett a táborban további kínzásokat is alkalmaztak. Ilyen volt például az a vizesgödör, ahol a büntetésből ide zárt rabok egész éjszaka vízben álltak, miközben a gödrön keresztbe fektetett pallón állva egy ávós mozgalmi dalokat énekelt. Emellett volt fogda is, ahol rendszeres kínzás volt a gúzsba kötés.
Kis-Kapin Róbert történész a fővárosi kitelepítésekről szóló előadásában elmondta:
az 1951-ben kezdődött kitelepítések célja egyrészt az volt, hogy a politikailag megbízhatatlanokat eltávolítsák a fővárosból, másrészt, hogy enyhítsék a lakáshiányt a fővárosban.
Ismertette: 12-13 ezer embert költöztettek ki otthonából. A kitelepítettek között voltak arisztokraták, nagykereskedők, államtitkárok, vezető tisztségviselők, katona- és csendőrtisztek. A kitelepítettek 40 százaléka valamilyen fegyveres erő tagja vagy ilyen ember özvegye volt, 30 százalékuk a gazdasági szektor szereplője vagy azok özvegye, és körülbelül 18 százalékukat magas rangú állami tisztviselők, illetve azok özvegyei tették ki.
(MTI)
Kiemelt képünkön Földváryné Kiss Réka, a NEB elnöke beszédet mond a recski kényszermunkatábor létesítésének 70. évfordulója alkalmából, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) által rendezett tudományos ülésen a NEB budapesti hivatalában 2020. február 20-án. MTI/Máthé Zoltán
