A faférjű nő története

Fél perces gondolatkísérletre hívlak, kedves Olvasó! Szaladj végig az alábbi pár mondaton, és erősen monitorozd magad, melyik ponton kezd el számodra nagyon furcsává válni a sztori. Tehát:

• Azt hiszem, a házasság az egyik legjobb döntés volt az életemben, amit valaha meghoztam.
• Egyszer sem gondoltam, hogy ne kellett volna megtennem. Úgy érzem, pont a megfelelő időben történt.
• A 15 éves gyerekemet picit összezavarta, de most már látja a nagyobb képet, és megérti, miért is van ez.
• Nagyobb magabiztosságot nyertem ezáltal. Nem érdekel, mások mit mondanak.
• Házasságom egy fával új célt adott nekem.

Ugye, hogy ugye. Én szóltam.

És ezek nem az éterből véletlenszerűen kiragadott mondatok ám, hanem egy bizonyos Kate Cunningham házassági évfordulóján tett kijelentései. Bizony, már egy éves a frigy, mely egy merseyside-i park bodzafája és a liverpooli nő között köttetett… Hogy milyen törvényi keretek adhatnak ilyesminek teret, és hogy a helyi jogszabályalkotók hogy a csudába nem haltak még ki a természetes kiválasztódás mentén, azt most fedje balladai homály.

Cunningham – aki azóta már Elder (bodza), hiszen felvette „férje” nevét – egyébként poliamor életállapotban leledzik. (Igen, ez is az LMBT egyik válfaja, rá lehet keresni, ide elvi okokból nem linkelek ilyesmit.) Szóval a nő tulajdonképpen a „többszerelműség” identitászavarával küzd, azaz nem okoz neki problémát, hogy míg barátjával (férfi barátjával, mostanság már fontos ezt is kiemelni) intim kapcsolatot ápol, illetve két közös gyermeküket is neveli, addig gátlástalanul hozzámenjen – egy fához.

Az évfordulóra a barát és a gyerkőcök egyébként nem voltak hivatalosak. Ők otthon vártak, amíg anyu egy üveg (nota bene!) bodzapezsgő társaságában elvonult a hitveséhez.

Ahogy a Ladbible híradásából kiderül, Cunninghamet egy mexikói női aktivista korábbi hasonló tette inspirálta, csak míg a zöldpárti mexikói egyszerűen az illegális fakitermelés ellen tüntetett, addig liverpooli főhősnőnk ténylegesen élete értelmét találta meg a jóképű fával kötött házasságában.

Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy feltétlenül cinikus megjegyzéseket kell tenni egy szemmel láthatóan mentális betegségben szenvedő nőre, azt viszont állítom, hogy ha az ilyen jellegű döntéseit támogatjuk, sőt normává tesszük, vagy legalábbis úgy beszélünk róla, mintha mi sem történt volna, mert „ez csupán egy üde és érdekes színfolt ebben a sokszínű, végtelenül diverz világban” – akkor a hölggyel együtt mi is nyugodtan feliratkozhatunk a pszichiátria várólistájára.

„A házassági szövetséget, amelyben a férfi és a nő az egész élet olyan közösségét hozza létre egymással, mely természeténél fogva a házasfelek javára, gyermekek nemzésére és nevelésére irányul, Krisztus Urunk a megkereszteltek között a szentség rangjára emelte” – írja a Katolikus katekizmus. Ez házasság – más pedig nem az.

Ha egy fát helyettesítünk be ebbe a mondatba: „Férfiak, szeressétek feleségteket, ahogy Krisztus is szerette az Egyházat, és föláldozta magát érte, hogy megszentelje”, akkor nagyon erősen szembeötlik az egész szituáció abszurditása, lehetetlensége és istenkáromló természete.

Közhely, de azért érdemes kimondani: nem az a szeretet, ha mindenben elfogadom és támogatom a másikat – ugye ez a liberalizmus sajátja lenne –, hanem ha ésszerűen és stabil erkölcsi normák mentén terelgetjük egymást az életben. Értem én, hogy böki ez sokak csőrét, hiszen milyen alapon szólok bele bárkinek is az életébe (egyébként a közösségi felelősségvállalás alapján, meg hát szeretetparancs, miegymás…), de ha egy drogost amúgy is bevisznek, sőt életveszélyes helyzetben az orvosok mindenkinek kérdés nélkül stabilizálják az állapotát, akkor, kérdem én – egy hasonlóan önrontó folyamat láttán miért ne szólnék a másiknak?

A szerző többi írását itt olvashatják.

Kiemelt képünk forrása Kate Rose Elder Twitter-fiókja.