Ungváry Zsolt: Áldozat – 20. (folytatásos kisregény)

A terroristák kivégzik egy túszukat, a Tibor helyett önként jelentkező Lászlót. Támaszt-e feltételeket az áldozathozatal? Tartozunk-e annak, aki helyettünk meghalt?

A regény a kétezres évek elején játszódik; történései és szereplői a fantázia szülöttei.

Az előző részek itt érhetők el.

20. RÉSZ

– A fiatalok a maguk életét élik! – szólt komoly képpel Tibor apja, az idősebb Lenkei, s látszott rajta, napok óta fogalmazza ezt a mondatot. Egyelőre nem is mondott többet, átengedte a terepet a feleségének, akiből viszont dőlt a sok lényegtelen információ elsősorban a saját munkájáról, másodsorban a felháborító drágaságról és harmadsorban Tiborról.

Moharos Bernadette-nek egyre inkább nehezére esett érdeklődő arckifejezést öltenie.

– Milyen gyerek volt Tibike? – kérdezte.
– Sosem becéztük. Tibor a neve, így szólítottuk. Hogy milyen gyerek… Nézze, kedvesem, ilyen is, olyan is. Tudja, nekem vissza kellett mennem dolgozni, ezért napközben bölcsőde, óvoda. Este persze találkoztunk. Szerette a meséket.
– Nahát! – vágott közbe tettetett élénkséggel Moharos. – Szerette a meséket?
– Igen. Elalvás előtt mindig olvastam neki. Sőt nem csak olvastam, el is játszottam néha. Több hangon; tudja, valamikor színésznőnek készültem. De hát éppen a család, a gyerek miatt lemondtam róla. Nagy áldozat volt, de meghoztam, mert úgy láttam jónak. Szóval, az egérke ilyen cincogó hangon – eltorzította a hangját, és mutatta –, a medve dörmögve, a kutya ugatva, a macska nyáááávogva. – Az emlékek hatására nevetni kezdett. – Tibor szörnyen élvezte. Szörnyen!
– Milyen érzés volt, amikor a fiúk megnősült? – ugrott nagyot az időben a riporter.
– A fiatalok hadd éljék a maguk életét! – nyilatkoztatta ki az idősebb Lenkei. A felesége a vállát vonogatta.
– Kedves kislány ez a… ez az Anna, kedves. Olyan nagyon nem ismertük meg, persze. De hát Tibor döntött, ő tudja. Az ő élete. Mi segítjük, amennyire lehet, de alapvetően – ahogy a férjem is mondta – maguk élik az életüket.
– És amikor kiderült, hogy elrabolták őket?
– Az borzasztó volt. Borzasztó. Magának van gyermeke, kedvesem?
– Nincsen.
– Na, akkor ezt nem értheti. Egy anya, amikor megtudja, hogy az egyetlen fiát… Nem, erről nem szívesen beszélek most sem. Éppen ki akartam kapcsolni a tévét, utálom a híradót, csak előtte valami film ment, azt néztük… Tehát ki akartam kapcsolni, amikor a bemondónő… Hiszen maga volt, igaz? Emlékszem, csak akkor nem így viselte a haját. Bemondta, emlékszem, hogy elraboltak egy budapesti házaspárt is. Először nem is érdekelt. Még nem szoktam meg, hogy a fiam nős. Érti? Házaspár, hát házaspár. Jó, persze, szomorú, ráadásul magyarok… De semmi katasztrófa. De akkor már bejött a férjem, mert közben kiment a konyhába, hogy ananászlét hozzon nekem, este már nem iszom mást, csak cukrozatlan gyümölcslét… Szóval, a férjem sápadt, azt mondja: Te, ezek Olaszországban vannak. Fiatal házaspár… Kik azok az ezek? Hát Tibor meg Anna. Nevessen ki, majdnem azt kérdeztem, ki az az Anna. De én nem idegeskedtem. Annyi magyar házaspár van Olaszországban, maga azt el se hiszi. Nagy divat lett oda járni. Tibor különben sem az az alkat, aki ilyesmibe belekeveredik. Még intője se volt soha az iskolában. Rossz jegy néha becsúszott, de nekem egyszer se kellett bemennem fogadóórára, vagy az igazgatóhoz magyarázkodni… Aztán telefonáltak a külügyminisztériumból.
– Na, akkor már tudtuk, hogy baj van – fejezte be idősebb Lenkei a történetet.
– Tibor minek készült? Hallottam, hogy szépen énekelt. Sportolt is. Biztos világbajnok akart lenni, vagy…
– Á, nem, semmi ilyesmi! – legyintett az anya. – Szeretett úgy általában is mozogni, főleg kosarazni. De nem volt hozzá különösebb tehetsége.
– Beszéltek már a másik fiú mamájával? – kérdezte Moharos.
– Milyen másik fiú?
– Akit kivégeztek az emberrablók. Lengyel-Szabó László.
– Igen, igen, nagyon szomorú. Beszélnünk kellett volna? – kérdezett vissza csodálkozva.

Moharos vágott egy grimaszt, és felsóhajtott.

– Köszönöm az együttműködésüket – mondta.
– Ennyi az egész? – forgatta Lenkeiné meglepetten a fejét. – Én azt képzeltem, egy ilyen interjú órákig tart, azután maguk megvágják, s lesz belőle valami kis műsor…
– Majd megvágjuk. Persze. Pakoljunk, fiúk!

Moharos Bernadette még az autóban is dúlt-fúlt.

– Ezzel az anyaggal be lehetne robbanni. Eladhatnánk külföldre is. A terrorizmus most menő téma. Az olaszokat is biztosan érdekelné. De semmi! Senkiből nem lehet kiszedni semmi normálisat! Ez a Tibor a legszürkébb fószer, akiről valaha hallottam. Tényleg kár volt életben hagyni!

***

Tibor igen furcsállotta, hogy Moharos Bernadette újra találkozni kíván vele, de mivel megígérte, hogy egyedül lesz és nem hoz kamerát, megnyugodott.
Egy cukrászdába ültek be a Belvárosban. A tanár kávét rendelt, a riporternő őszibaracklevet. Azt kortyolgatta, a pohár széle fölött kikandikálva, míg Lenkei Tibor a feketéjét kevergette, s az utóbbi napok feszült idegállapotához képest meglehetősen nyugodtan viselkedett.

– Kezd nagyon elegem lenni ebből az egészből – mondta halkan. – A családomnak is. Már úgy értem, a feleségemnek, most már ő a családom. Na persze addig, amíg nem születnek gyerekeink. Kettő legalább, de inkább három. Anna nagycsaládban nőtt fel, hárman vannak testvérek. Ezért szeretne hármat. Nekem nincs testvérem. Nagyon utáltam egyedül lenni. Ezért szeretnék én is legalább kettőt. Neked van testvéred?
– Nincs – nyelt nagyot Bernadette a váratlan kérdésre. – De én nem bánom.
– Nem?
– Én élveztem, hogy nem kell megosztoznom a babáimon, a csokoládén… Én voltam odahaza a gyerek. A gyerek! Még ma is, ha hazamegyek… „Gyere csak, Dettikém, mit kérsz? Eltettem ám a cikket rólad, kivágtam a fényképeket, és beragasztottam az albumba…” Kellemes világ. Nehéz lenne megosztani.
– A szeretetet nem kell megosztani – elmélkedett Tibor. – Attól nem csökken, ha másra is kiterjed.
– Jó, a szeretetet nem. De a figyelmet igen. És én szeretem, ha csak rám figyelnek.
– Ezért is mentél televíziósnak, igaz? Ehhez jó adag exhibicionizmus kell…

Moharos összevonta a szemöldökét, játssza-e el a sértődött dívát. De aztán csak nevetett.

– Persze. Élvezem, ha sokan figyelnek rám.
– Hát én nem.
– Pedig most itt volna az alkalom. Most rajtad a világ szeme. Nem inspirál ez téged?
– Mire?
– Hát, hogy megfelelj ennek a figyelemnek.
– Nem én kerestem a figyelmet. Én két helyen akarok megfelelni: a munkahelyemen és otthon, a feleségemnek.
– Kevés.
– Éppen elég.
– Én évekig nagyon keményen hajtottam, hogy képernyőre kerüljek. Hogy figyeljenek rám. Hogy minden könnyebb legyen… Most már megismer a zöldséges, a parkolóőr, a büfés a tévében. Sőt, még ez a pincér is – mosolygott rá a fiatalemberre, aki épp elment az asztaluk mellett, és feltűnően bámulta őt. – Biztos azt hiszi, te vagy a szeretőm.
– Nem hiszem, hogy ilyesmin gondolkodna.
– Tévedsz. Láttam rajta, hogy megismert, és téged is megnézett.
– Talán engem is megismert – mondta nevetve Tibor. Bernadette elkomorodott.
– Lehet. Csakugyan, az is lehet.
– Lehet, arra gondolt: Na, megnézem magamnak ezt a csajt, biztos ő annak a fickónak a felesége, akit Firenzében elraboltak a terroristák.
– Igen – szólt komoran a riporternő. – Ez is egy verzió. Nehéz itt zavartalanul beszélgetni – állt fel hirtelen. – Gyere, menjünk fel hozzám!
– Még nem beszélgettünk eleget?
– Én ebből az ügyből nagy durranást akarok. Dokumentumfilmet. Díjakat. Még nagyobb figyelmet. Te ezt nem érted?
– Talán értem. De mi közöm hozzá?
– A te életed.
– Éppen azért. Nem bánnám, ha békén hagynának.
– Hülye vagy – bokszolt viccesen a férfi hasába. – Na, gyere már, nem foglak bántani.

Tibor zavartan követte a nőt. Úgy álldogált a lépcsőházban, amíg Moharos a zárral bajlódott, mint múlt századi kamasz fiú a bordély ajtajában, tartva attól, hogy az osztályfőnöke rajta kapja.

– Ő a Höri – mutatta be lakótársát Moharos. – Ilyenkor még alszik, de rövidesen fölébred, és akkor tekerni fog. Abban a kerékben. Eszel valamit? Nem mintha lenne itthon. Ülj csak le!

Tibor lekuporodott a szék legszélére, kis híján leesett róla. A nő adott a hörcsögnek enni, utána a szekrényből sós mogyorót szedett elő, és a férfi elé rakta.

– Ez van itthon. Az osztályfőnököd szerint szépen énekeltél – váltott témát.
– Ezt mondta?
– Igen.
– Énekkaros voltam, az igaz. De semmi több. A fiúknak kötelező volt, ha a tanár kiválasztott valakit.

Moharos csalódottan hümmögött.

– Mikorra tervezitek a gyereket? – kérdezte hosszú hallgatás után.
– Ha már lesz saját lakásunk.
– Ja, igen, ez a visszatérő probléma.
– Momentán ez az egy problémánk van. Ha nem számítom ezt az olaszországi dolgot. De ez se lenne már ügy, ha nem tartanák ébren.
– Hohó, az nem úgy van! Annak a szerencsétlen Lászlónak az anyja biztos nem így gondolja. Ez neki ügy lesz két hónap múlva, meg fél év múlva, meg öt év múlva is. Sőt, a külügynek is akta, meg az olaszoknak is kivizsgálás… Ez nemzetközi ügy!
– Mondjak valamit? Nem érdekel.

Moharos levetette a pulóverét. A székét egészen közel húzta Tiborhoz, a pulcsit a karfára tette, és leült. A térdük szinte összeért.

– Engem se ez érdekel – szólt bizalmasan odahajolva a férfihoz. – Engem az izgat, mi jár annak a fejében, aki ajándékba visszakapja az életét. Ráadásul egy másik élet árán. Hogyan lehet ezt megváltani? Milyen terveket szül az agyában? – folytatta, két tenyere közé fogva a férfi fejét, s előre-hátra mozgatta. – Hm? Mit fogsz most csinálni?
– Hazamegyek a feleségemhez. Lezuhanyozom…
– Ennyi jut összesen az eszedbe? – húzta magához, s felső testével hozzásimult.

Tibor felállt, lefejtette magáról a nő kezét.

– Késő van. Mennem kell.
– Hát menjél – legyintett Moharos. – Menj a fenébe!

(Vége következik.)