Az európai gyerekek élete számít?
Öt éve ilyenkor egy szíriai kurd kisfiú holttestét vetette partra a víz Törökországban. A hároméves Alan Kurdi apja ekkoriban már két éve Törökországban élt és dolgozott, a családegyesítésre is rendben sor került; akár véglegesen be is rendezkedhettek volna, csakhogy a kis Alan apja Kanadába vágyott. De nagyon erősen. És mivel vízumot nem kaptak, úgymond nem volt más választása, mint hogy beültesse családját 12 másik ember mellé egy felfújható gumicsónakba, érdemi mentőmellény nélkül, és elinduljon velük Görögország felé. A tengeri átkelésért 1,4 millió forintnak megfelelő összeget csengetett ki, de egyes szemtanúk szerint maga is nyakig benne volt az embercsempész-bizniszben. Nagyjából mindegy is.
A hajó felborult, a kisfiú, ötéves bátyja és édesanyjuk meghalt; csak az apa maradt életben, aki ezek után inkább visszament Szíriába, azóta is ott él új családjával. A kisfiú holttestének fotója bejárta a világot – de nem ám azzal a pirosbetűs figyelmeztetéssel, hogy hahó, emberek, ez a pöttöm gyerkőc ma is élne, ha apja megelégedett volna a szegényes török életszínvonallal. Ha nem engedett volna a szirénhangoknak. Ha eleve megpróbált volna odahaza boldogulni. Nem: a kép a migránsbefogadás imperatívuszának szimbóluma lett, médiafogyasztók millióit változtatva egy csapásra a Willkommenskultur aktivistáivá. 
Alan Kurdi nagynénjét (a vakmerő út anyagi és eszmei támogatóját) néhány nap múlva már Brüsszelben fogadta az EU komplett vezérkara, bűnbánóan letéve neki a nagyesküt, hogy mostantól minden másképp lesz, nem hagyunk senkit meghalni, refugees welcome, je suis Alan Kurdi, wir schaffen das.
Nos, eltelt öt év. Én igazán nem támasztok nagy elvárásokat az EU felé, sőt, illúzióim sincsenek, de azt azért el tudnám képzelni, hogy ha a brüsszeli vezetés megrendül egy Unión kívüli „A” ország polgárának tragédiáján, aki egy Unión kívüli „B” országba indult illegálisan, de egy Unión kívüli „C” ország felségvizein hajótörést szenvedett, akkor hasonlóképpen minimum felszisszen, ha jogkövető, adófizető uniós polgárok kiskorú gyermekeit erőszakolják és/vagy gyilkolják meg idegenek a saját lakóhelyükön, mi több, szülőföldjükön, Európa belsejében.
Az Európai Unióról szóló szerződés értelmében ugyanis az Unió „előmozdítja a békét, az általa vallott értékeket és polgárai jólétét”, biztosítva a szabadságot, a biztonságot és a jog érvényesülését.
Felmerül a kérdés, mennyiben teljesült ez például akkor, amikor egy iraki menedékkérő brutálisan megerőszakolta és megfojtotta a 14 éves Susannát, egy német zsidó lányt. A tettes 2015 októberében érkezett Németországba a balkáni útvonalon, kiskorúnak hazudva magát; majd a gyilkosság után lazán repülőre szállt egész családjával, és hazamenekült Kurdisztánba. Láttuk az uniós potentátokat bocsánatot kérni Susanne édesanyjától az elfuserált menekültpolitika miatt? Nem láttuk.
A svéd kamaszlányt, Wilma Anderssont iraki exbarátja fejezte le „becsületből”, amiért a lány bátorkodott szakítani vele. A gyilkos – akit a svéd állam néhány éve az állampolgárság megadásával ölelt keblére – tettét azzal kommentálta, hogy a lány csak azt kapta, amit megérdemelt. Meghívta vajon az Európai Parlament Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottsága Wilma nagynénjét, hogy fejtse ki véleményét az uniós migránspolitikáról? S a sor hosszan folytatható.
Miközben az Európai Parlament sajnálatát fejezte ki például „amiatt, hogy az ugandai jogrendszer továbbra is erősen diszkriminatív az LMBTI-személyekkel szemben”, rámutatott, hogy „mélységesen aggasztja a nemi alapú erőszak elterjedése Szaúd-Arábiában”, aggodalmát fejezte ki „az azerbajdzsáni LMBTI-személyek helyzete miatt”, továbbá hangsúlyozta, hogy a migráns nők migrációs útjuk során „különleges körülményekkel szembesülhetnek, többek között zaklatást szenvedhetnek el”, satöbbi, nem rémlik, hogy a svéd (osztrák, német, francia stb.) kiskorúakkal szembeni brutális bűntetteket is elítélte volna, legalább valamiféle lanyha állásfoglalásban. Úgy is mint „állampolgári jogi”, „bel- és igazságügyi” bizottság. Ami nem feltétlenül baj, csak akkor kéne már adni ennek a sóhivatalnak valami találóbb nevet.
Öt évvel ezelőtt, amikor a nyugati vezetők egy emberként dőltek be a fényképes manipulációnak és szabadították rá országaikra – járulékos veszteségként – deviáns férfiak tömegeit, az újságírók természetesen Orbán Viktort is szembesítették a kis Alan Kurdi fotójával. A miniszterelnök ezt válaszolta: „Az egyetlen morális válasz erre, hogy ne jöjjenek ide. Törökország biztonságos ország, maradjanak ott”.
Egy tucatnyi merénylettel, egy sor felfoghatatlan gyilkossággal és ki tudja, hány nemi erőszakkal később, a mostani évfordulón nem kell nyilvánosan elismerni, hogy Orbán Viktornak volt igaza: bőven elég lenne spontán módon észhez térni, és végre az uniós migrációs stratégia alapelvévé tenni a #maradjotthon hashtaget. Ha az európai kamaszok miatt nem, akkor legalább a migránsok miatt – a bevándorláspárti uniós intézkedések óta ugyanis közel 14 000 ember vesztette életét a Földközi-tengeren.
Francesca Rivafinoli
Címoldali képünk illusztráció, azon gyerekek nézik, ahogy a líbiai Vöröskereszt tagjai letakarják egy partra vetett migráns holttestét Tripoli Dzsanzúr nevű nyugati peremkerületében 2016. november 5-én. (MTI/EPA)
