Ungváry Zsolt: Áldozat – 16. (folytatásos kisregény)
A terroristák túszaik közül kivégzik a honfitársa helyett önként ajánlkozó magyar fiatalt… Hiábavaló-e az áldozat? Tartozik-e felelősséggel a megváltott (megmentett) ember megmentőjének?
A regény a kétezres évek elején játszódik; történései és szereplői a fantázia szülöttei.
Az előző részek itt érhetők el.
III. RÉSZ
A KÖVETKEZMÉNYEK
Szabóné bement dolgozni. Nem lett volna feltétlenül szükséges; a főnöke mély meghajlással – ilyen se fordult elő tíz év alatt – és részvétteljes arccal fogadta.
– Ugyan, Katika, nyugodtan írassa ki magát, természetes, hogy ebben a helyzetben…
– Nem, nem, köszönöm, otthon csak bámulnám a falakat… Így jobb.
Tímea és Andrea is a szokott gúnyos mosolygás helyett gyöngédnek szánt tekintettel várták.
– Láttuk tegnap a híradót – mondta Andrea, mintha a viselkedésükből nem lett volna nyilvánvaló, mitől lettek ilyen szomorúak.
– A fiad hős – áradozott Tímea.
– Hát… Szinte hihetetlen… Nem is értem! Egyszerűen nem értem!
– Szerintem az ilyen embereknek állítanak később szobrot. Fantasztikus, amit tett – folytatta Tímea, s nem tudta, lelkendezzen-e László nagyszerűségén, vagy inkább a gyász komor hangulatát válassza.
Szabóné a helyére tipegett, leült az asztalához, s arcán a fájdalmait felvállaló asszony mártíriumával elrántotta az ablakot takaró függönyt, jelezve ezzel, hogy munkára kész.
– Bár – kezdett bele Andrea újra, mivel még nem nyitották ki az ajtót, s az ügyfelek odakint toporogtak – azért a nyurga, jellegtelen fickóért kár volt meghalni.
– A Katika fia is volt annyira értékes ember, mint az – tette hozzá Tímea.
– Vajon mi járhatott a fejében? Talán elkábították valamivel azok a terroristák…
– Lacikát nem lehetett csak úgy elkábítani. Ő tudatosan cselekedett. De tényleg bután… Jaj, milyen bután! Hiszen amaz például nem vállalta helyette az áldozatot. Igaz? Nem tiltakozott, hogy mégis őt végezzék ki inkább… – Katika most elsírta magát.
– Állítólag éppen nászúton volt… Talán ezért… – töprengett Tímea.
– Az én fiam minden ujjára akadt volna menyasszony. Volt is neki egy, persze. Nagyon csinos…
– Na – sóhajtott Andrea –, megyek, beengedem ezeket a szerencsétleneket.
***
A kicsöngetéskor a fiúk kitódultak a tornateremből, ám az öltözőbe vezető folyosót hatalmas állványok zárták le. Az egyiken kamera, két másikon vakító fénnyel világító lámpák. Maga az igazgató úr is ott várakozott, és egy fiatal nővel beszélgetett.
A fiúk megszeppenten torpantak meg; egy keskeny út ugyan maradt a tévések és a fal között, ahol el lehetett volna surranni az öltözőhöz, de ehhez az igazgató előtt kellett volna ellépni, amihez nem nagyon fűlött a foguk. Közben Lenkei Tibor is kijött, és be akarta zárni az ajtót, de moccanni is alig bírt az összetorlódott, izzadt kamaszok között.
– Menjetek már arrébb! – szólt rá a legközelebb lévőkre.
– Tanár úr, kérlek! – süvített át a diákok feje fölött az igazgató erős hangja. Tibor csodálkozva fordult oda; a tanulók kissé szétnyíló sorfala között most pillantotta csak meg a főnökét.
– Igen!
– Gyere ide, légy szíves!
Nagy nehezen átevickélt a tömegen. Az igazgató félrevonta, mialatt a fiatal nő a gyerekekkel próbált beszélgetni.
– A tévétől érkezett egy stáb – magyarázta az igazgató fontoskodva –, szeretnének bemenni a következő órádra.
– Értesíthettek volna előre.
– Engem hívtak fel, és én engedélyeztem.
Tibor nagyot nyelt, de nem szólt semmit. Az igazgató megérezte a tiltakozást, ezért tettetett jópofasággal hátba veregette:
– Híres ember lettél. Ez kötelezettségekkel is jár. Reklám az iskolának is, gondolom, te sem bánod, ha a tévében szerepelhetsz.
Ebben Tibor nem volt biztos. De nem akart tovább ellenkezni.
– A televízió nagy úr – zárta le mély népi bölcsességgel az igazgató. – Most gyere fel velem a tanáriba, a riporternő „négyszemközt” akar beszélgetni a gyerekekkel.
A testnevelő tanár vetett egy kétségbeesett pillantást az öltöző felé, azután megadóan követte az igazgatót.
Moharos Bernadette ezalatt már kiszúrta magának azt a három-négy fiút, akiket megmutatott az operatőrnek, hogy feltétlenül csináljon róluk felvételt.
– Szeretitek a torna órát? – kérdezte affektálva.
Tipikus diákzsivaj volt a felelet, amiből értelmes szót nehezen lehetett kihámozni. Az első sorban egy fiú megjegyezte, éppen a mikrofonba:
– Testnevelés óra. Nem torna, hanem testnevelés.
Moharos nem reagált rá, különösen azért, mert tekintete találkozott a kamasz pimasz, a felnőtt férfi kihívó tekintetét utánzó pillantásával.
– Szeretik a tanár urat?
Mivel erre sem kapott értékelhető választ – sőt hátulról többen, arctalanságukat megőrizve, de tisztán érthetően kiáltották: „Téged szeretünk!” – enyhe zavarodottsággal döntött:
– Elég lesz, ha az az öt fiú itt marad, akit választok, a többiek mehetnek átöltözni.
A választást újabb hujjogás és sejtelmes kacajok kísérték, végül aránylag rendeződtek a folyosón az állapotok, és ott állt Moharos Bernadette öt csapzott, izgatott tanulóval.
– Érzitek azt, hogy a tanárotok híres ember lett?
A fiúk egymásra néztek, végül az egyikük megszólalt:
– Nem.
– De azt tudjátok, hogy híres? – próbálta a helyes választ sugallni a riporter.
– Persze, láttuk a tévében. Tudtuk, hogy megnősült…
– Nem arra gondolok. A túszdráma Olaszországban…
– Igen, igen, tudtunk róla. Néztük a híradóban. Láttuk magát is…
A fiúk vigyorogtak, Moharos leengedte a mikrofont, és várt pár másodpercig, amíg megnyugszanak a kedélyek.
– Jobb lett azóta a torna óra?
– Testnevelés óra. De nem lett jobb.
– Nem?
Összenéztek a fiúk.
– Hát… Talán többet kosarazunk.
– Nem, nem kosarazunk többet, egyáltalán. Ma például… Ma egyáltalán nem is játszottunk. Egyáltalán…
– Nem éreztek változást a tanár úron?
– Milyen változást?
– Hát ami történt…
– Ja, hogy megnősült? – vigyorogtak a fiúk, s némelyik el is vörösödött.
– Nem arra gondolok – szólt türelmetlenül Moharos. – Meghalt egy ember. Egy fiatalember a ti tanárotok helyett. Minden megy tovább úgy, mint eddig, miközben meghalt valaki?
– Mi nem ismertük azt az embert – vonogatta a vállát az egyikük. – Ha Tibor bá’ halt volna meg, az persze más. Azt sajnálnánk. Persze sajnáljuk azt az embert is. De hát minden nap meghalnak nagyon sokan. A szomszédunkban volt egy srác, az elesett nyáron a motorjával, és meghalt.
– Nem érzitek a tanár úron, hogy kettőzött erővel próbál dolgozni? Hogy munkál benne a vágy, hogy megfeleljen ennek a nagy áldozatnak?
– Munkál benne a vágy?… Nem, én nem érzek ilyesmit. Srácok? – fordult a többiekhez.
– Nem, én sem érzem. Kicsit talán idegesebb.
– Igen. Idegesebb. Ez igaz. Tegnap kizavart óráról. Pedig nem szokása.
– Kiabált is?
A fiúk újra vihogtak.
– Melyik tesi tanár nem ordibál?
– Jól van, fiúk, köszönöm. Menjetek átöltözni!
Moharos csalódottan nyújtotta vissza a mikrofont a technikusnak.
– Menjetek be a terembe, és készüljetek föl.
– Felvesszük az egész órát?
– A fenét. Tíz perc után kijöhetünk.
(Folytatjuk.)
