Egy kicsit több online tér lett – maradhat?

Nemrég nagyon groteszk jelenetnek voltam szemtanúja – épp a kislányomat kísértem a belvárosi Heim Pál kórházba, amikor egy szintén oda igyekvő apuka kanyarodott be autójával a sarkon, hátul a valószínűleg kontrollra érkező újszülöttjével, teljes arccal a telefonjába bújva. A jelenség persze nem egyedülálló, hiszen nem is kell túlzottan koncentrálva figyelnünk, már hátulról nézve is észrevehetjük, melyik sofőr nézi a képernyőt az úttest helyett, úttartásából, sebességéből következtethetünk arra, hogy éppen a közösségi oldalakat vagy az üzeneteit figyeli, miközben akár egy többtonnás monstrum irányítását tartja a kezében.

Egy közeli, egyenes, ám annál meredekebb és keskenyebb utcában szoktam azzal szórakozni, hogy számolom, hány sofőr tekintete pásztázza az utat, amelyen elhalad, s amely meglehetősen forgalmas kerülőútnak számít a közeli főútról lehajtva – és meglehetősen elkeserítő statisztika jönne ki, ha összesítenénk az eredményt.

De persze mesélhetnék a villamoson vagy a metrón utazó fiatal szerelmesekről is, akik szorosan összebújva ülnek, kezük egymás combján, miközben az internetet bámulják a legnagyobb átéléssel. A többiek is a telefonjukba bújva – valódi beszélgetés szinte alig hallatszódik.

Körülbelül 13-14 évvel ezelőtt, amikor először jártam Londonban, (itthon akkor még csak mutatóban volt egy-két okostelefon), meglehetősen szürreálisnak tartottam az ilyen jeleneteket, ott már akkor sem lehetett egy tekintetet sem elkapni a metrón az „internetbe lógó fejek” miatt. Most pedig – helló, szép új világ! – sokszor nekem is kényszerítenem kell magam, hogy kibújjak a telefonomból, és jelen legyek a valódi életemben.

Azt hiszem, a koronavírus társadalmunkra gyakorolt hatását még korai megbecsülni, és csak kapisgálni lehet, valójában milyen átalakulások történtek az életünkben ezalatt a röpke pár hónap alatt.

De az biztos, hogy az internet „ördöge” abszolút nyertesként kerül ki a dologból.

S hogy miért vagyok ilyen borúlátó? Vagy hogy miért baj ez egyáltalán? Hiszen a világháló a közkeletű felfogás szerint kincs és fegyver is lehet, attól függően, hogy mire használják. De mire használjuk?

Egy kicsit több online tér lett – maradhat?

Ha a fenti példák nem lennének egészen világosak, hadd végezzünk egy kis leltárt, mit okozhat mégis ez az alattomos, ám cseppet sem lassú térhódítás. Azon túl, hogy több lesz a közlekedési baleset, több kapcsolat megy majd tönkre azért, mert a felek nem beszélgetnek már egymással, és többen fordulnak majd vélhetően szemészhez, mozgásszervi specialistához, illetve ennél kevésbé látványos következményekkel is számolhatunk.

Lehetséges, hogy merész következtetés, de talán az sem véletlen, hogy a közelmúlt amerikai eseményei idáig fajultak.

Az internet ugyanis kiváló közeg az állóvízbe kőként zuhanó gyűlölet hullámainak terjesztésére, és számtalan példán keresztül láthattuk, hogy sokan élnek is a technika adta lehetőséggel…

A kényszerű otthonlét és a millió, képernyőre szegeződő tekintet pedig kiváló felvevőpiacot jelent. Legutóbb például egy amerikai férfi pózolt barátnője kétéves kislányának nyakán térdelve valamelyik közösségi platformon, s noha végül tette nem maradt következmény nélkül, bizonyára rengetegen láthatták a „feketék felszabadítása” érdekében végrehajtott figyelemfelkeltő akcióját.

Vagy nézzük, milyen hatással lehet a kamaszokra az, hogy otthonukból ugyan nem léphetnek ki, de a közösségi platformokon garázdálkodó állítólagos influenszereket (befolyásoló – már a kifejezés is riasztó!) nézegethetik naphosszat, akik többek között azzal szereznek maguknak népszerűséget, hogy áruba bocsátják saját szexualitásukat. Figyeljük meg, hogyan buzdítják mostanában egyre nyíltabban teljesen hétköznapi magazinok tinédzser kiadásai gyermekeinket arra, hogy küldjenek magukról meztelen képet szerelmüknek a karantén alatt! Aztán, ha ez a kép végül esetleg egy pedofil kezébe kerül, akkor… C’est la vie… ahogy a franciák mondják.

Az egészben az a félelmetes, hogy mindezt önként és dalolva nézzük végig,

mert már minket is beszippantott az internet, ott kel és fekszik velünk együtt, ott pislákol vörösre színeződött szemünkben, ott lüktet görgetésre kész hüvelykujjunk izmaiban. És ott dübörög hírekre szomjazó agyunkban, ahol a hírfolyamok villódzó képeiből nyert információmorzsákkal valami végtelen és szomjazó űrt próbálunk betölteni…

De ne legyünk igazságtalanok, a világháló arra is lehetőséget teremtett, hogy közösségek segítsék egymást a világjárvány alatt; nézhettünk a segítségével templomi közvetítéseket az ínséges napokon és sokan találhattak vigasztaló szavakra egyedüllétük során a technika segítségével.

Mindazonáltal ébernek kell lennünk: néha, amikor kezünk már rándulna, hogy nyúljon a telefon után, rebegjünk el egy rövid fohászt, és tekintsünk fel az égre (autóban ülők inkább az útra), és

kérjük meg Istent, hogy ő irányítsa mozdulatainkat, érzéseinket és gondolatainkat ma is –

az internet szövevényes és rejtélyes pókja helyett, amelynek hálójából talán még nem késő kitörni.

Czefernek Léna

A szerző a Családháló rovatvezetője.

 

A témában olvasásra ajánljuk:

„Zsebibaba-jelenség”: mérgező influenszerek és pornográfia a tinik platformjain