Ungváry Zsolt: Áldozat – 14. (folytatásos kisregény)
A regény a kétezres évek elején játszódik; történései és szereplői a fantázia szülöttei.
14. rész
(Az előző részek itt érhetők el.)
Az olasz állami televízió interneten kapott egy videofelvételt. Három, fején csuklyát viselő fegyveres egy tanyaépület udvarán körülvesz egy férfit. A kamera elidőz a fiatalember arcán, azután az egyik ismeretlen közvetlen közelről sorozatot ereszt bele. A férfi összecsuklik, fejéből és testéből folyik a vér.
– Az emberrablók – bólogatott szakértően a szerkesztő, akinek a háta mögül a titkosszolgálat magas rangú tisztje figyelte a monitort. – Kivégezték az egyik túszukat.
– Ezt a filmet nem lehet bemutatni – mondta a tiszt. – De a képet merevítsék ki. – Megnézte a nála lévő fényképeket. – Ez az egyik magyar. László. László Szabó-Lengyel. Ezt vajon hogyan kell kiejteni? – töprengett.
Választ sem várva megfordult, és kilépett a stúdióból. Az épület előtt várta az autó, benne két másik tiszt várakozott. – Menjünk a belügyminisztériumba – szólt a sofőrnek.
* * *
TRAGÉDIA A TÚSZ-DRÁMA MÁSODIK NAPJÁN – kezdődött a késő esti híradó. A stúdióban Moharos Bernadette.
– Az emberrablók beváltották fenyegetésüket, és meggyilkolták az egyik foglyukat. Híradónk információi szerint az áldozat Lengyel-Szabó László, budapesti egyetemista, akinek édesanyjával tegnap készítettünk telefoninterjút. A vonalban ezúttal is Szabó Pálné. Kérem, asszonyom, mit érzett, amikor értesült a hírről?
Rövid, szaggatott sírás, majd az asszony hangja:
– Azt, hogy nem igaz! Talán nem is igaz… Sokszor hazudnak az ilyen gengszterek, ezzel akarják megfélemlíteni az embereket. Én azt gondolom, nem igaz a hír.
– Sajnos, több forrásból is megerősítették, maga az olasz belügyminisztérium jelentette be először. A RAI, az olasz közszolgálati televízió a fia fényképét is bemutatta. Mit érez, asszonyom? Haragot, tehetetlen dühöt, szomorúságot?
– Nem igaz, kisasszony. Azt érzem. Az én anyai szívem azt érzi, hogy nem ölhették meg. Ha elvégzi az egyetemet, rengeteg jó állás várná… Autót is akart vásárolni. Nem halhatott meg. Ez… ez igazságtalanság lenne…
A szerkesztő levette a hangot, Moharos Bernadette drámai hangon folytatta:
– Az édesanya fájdalma, hitetlensége és a terroristák elleni tehetetlen dühe sajnos nem változtat a tényen. Az emberrablók kivégeztek egy magyar állampolgárt. A vonalban a külügyminisztérium helyettes osztályvezetője. Jó estét kívánok! Milyen lépéseket tervez a magyar diplomácia az adott esetben?
– Jó estét kívánok én is a nézőknek. Bár nem tudhatjuk biztosan, mi történt, és a csakugyan elhangzott bejelentések dacára hivatalosan még nem erősítették meg számunkra a tényt, azt mondhatom, hogy természetesen sajnáljuk az egyéni tragédiát és ezúton is teljes együttérzésünkről biztosítjuk az elhunyt családját, mindazonáltal az ügyön az olasz terrorelhárítók dolgoznak, s ez végtére is olasz belügy, amibe sajnálatos módon belekeveredtek magyar állampolgárok. A külügyminisztérium ezzel együtt nem gondolja, hogy különleges veszélyt jelentene Olaszországba utazni, s nem látunk szükségesnek lépéseket tenni.
– Vagyis várnak?
– Várjuk a fejleményeket. Hangsúlyozom, sem lehetőségünk, sem okunk nincsen az olasz hatóságok munkájába beleavatkozni.
– Nem tiltakozott a magyar külügyminisztérium…
– Ugyan kinél tiltakozott volna? Hiszen nem ismerjük az emberrablók nemzetiségét, céljait…
– Az olasz csapatok iraki kivonulását követelik.
– No, igen, ezért is említettem, hogy ezt az olasz hatóságoknak kell elrendezni. Figyelemmel követjük az eseményeket, s ami az adott körülmények között megtehető, azt a külügyminisztérium meg is fogja tenni.
– Köszönöm.
– Kérem.
* * *
Az egyik túsz meggyilkolása után az olasz hatóságok felvették a kapcsolatot az emberrablókkal. Az eddig egyoldalú kommunikáció megváltozott; a hírszerzés hajlandó volt fogadni a terroristák hívását, sőt felvetették, hogy tárgyalódelegációt küldenek a tanyára.
– Szó sem lehet róla. Ha száz méternél jobban megközelítik az épületet, végzünk a túszokkal.
– Akkor hogyan képzelik el a tárgyalásokat?
– Nincs szükség komolyabb tárgyalásokra. A miniszterelnök bejelenti a csapatkivonások időpontját, mi pedig elengedjük a foglyainkat. – Az elhárító tiszt kacagására a terrorista élesebben folytatta: – Kíváncsi vagyok, akkor is így nevet-e, ha elküldjük a következő kivégzésről a videofelvételt?
– Nem gondolhatják, hogy egy ilyen komoly nemzetközi akció, mint az iraki hadjárat, a miniszterelnök egyetlen szavára leáll…
– Az olasz csapatok kivonása egyetlen szó kérdése.
– Bizonyára elkerülte a figyelmüket, hogy nálunk parlamentáris demokrácia van. A miniszterelnök nem diktátor vagy császár, akinek utasítására katonai egységek megszakítják a küldetésüket. Ez rengeteg apró részletkérdés tisztázása után, a megfelelő feltételek kidolgozásával történhet. Ezért javasoltam egy személyes találkozót.
Most az emberrabló kacagott gúnyosan.
– Azt meg maga nem gondolhatja, hogy közel engedünk egy potenciális kommandós egységet.
– Tárgyalókról beszéltem.
– Nem hiszek magának. Tudjuk, hogy körülvették a táborunkat. Persze, tisztes távolban.
– Természetesen a katonaság szemmel tartja magukat. Nem képzelhették, hogy másként lesz.
– Nem, nem, sőt. Mi nem titkolózni akarunk. Mi minél nagyobb nyilvánosságot szeretnénk. De ha ma estig nem születik valami megállapodás, nyolc órakor újabb túsz hal meg. Aki talán már angol lesz. Vagy olasz. Ezt a felelősséget venné a nyakába?
– Egyetlen személyt sem engednek be?
– Várjon egy kicsit!
A telefonáló pár szót váltott a társaival.
– A belügyminiszter jöjjön!
– Ez nem fog menni…
– Akkor nincs tárgyalás.
– Odamegyek én.
– De egyedül! És fegyvertelenül!
– Természetesen.
– Hat órára legyen a tanya bejáratánál, és feltartott kézzel jöjjön végig az úton.
– Jó.
Kattant a vonal.
(Folytatjuk.)
