Megfeledkezett a társadalom a Down-szindrómával élőkről koronavírus idején?

A Magyar Kurír szemlézte egy, a belga katolikus portálon megjelent családanya levelét. A szóban forgó asszonynak mindkét gyermeke értelmi fogyatékkal él, sőt, testvére is Down-szindrómás, így első kézből mesél arról, a maszkviselés milyen sajátos gondok elé állította őket a járvány idején. Sorait olvasva a mindennapok olyan oldala tárul elénk, amely talán eddig elkerülte figyelmünket. (Belgiumban július közepéig 62 781 megbetegedés történt, és 9787 fő hunyt el koronavírus miatt.)

„Két értelmi fogyatékkal élő (Down-szindrómás) fiatal édesanyja vagyok. Ők nem tudnak maszkot viselni. Az egyik esetében

a kicsorgó nyál minden ötödik percben teljesen átitatja az anyagot, a másik pszichológiai okok miatt nem képes tolerálni a maszkot: képtelen megérteni és elfogadni a szabályt. Testvérem szintén Down-szindrómás, súlyosan fogyatékos. Nem viseli el a maszkot, s azonnal letépi magáról, mihelyst megpróbáljuk neki feltenni.

Gyakorló keresztények vagyunk, rendszeresen járunk a vasárnapi misékre. A templom, ahova menni szoktunk, tárt karokkal fogadott mindannyiunkat, sőt fiunk segédkezett is. Ő mellesleg teljesen irányt vesztett lett azóta, hogy a rendelkezések miatt nem szolgálhat a misén. Én magam, annak ellenére, hogy nyitva vannak templomaink,

nem merek testvéremmel együtt istentiszteletre menni, mivel látom a félelmet a résztvevők szemében. Most, a kötelező maszkviselés következtében „persona non grata” lettünk.

Természetesen senki sem hiszi el, amikor azt mondom, hogy súlyosan fogyatékos testvérem a maga módján kéri, hogy menjünk misére, s boldog ott. Senki sem hiszi el, hogy sétáink során szeret minden nyitott templomba betérni. Kedvesen azt mondták nekünk, hogy maradjunk otthon, mert ez, az ő szempontjukból okosabb döntés.

Mi, a fogyatékkal élő személyek családtagjai a korlátozások idején kétszeresen éltük át a bezártságot.

S oly kevéssé hallgattak meg bennünket. A média rendkívül ritkán szólt családjaink és intézményeink helyzetéről. Számos tanúságtétel került fel a nekünk szóló honlapokra, de egyetlen cikk sem született a témáról a közéleti sajtóban.

Ennek ellenére a gondozók, a specializált intézmények szakemberei szintén hősök, akiket esténként 20 órakor meg kellett volna tapsolni.

Ismét nagy szomorúsággal állapítom meg, a társadalom megfeledkezik rólunk.”

 

Forrás: Magyar Kurír