Mit tegyünk, hogy üzenetünk valóban célba érjen?

A kommunikációnk feltételez egy adót és egy vevőt is; magában foglalja azt a feltételt, hogy az adó és a vevő kapcsolatban vannak egymással. A jel célba juttatásához pedig egy közvetítő közegre van szükség, amiben a jelrendszert mindkét fél érti. Egy nyelvet beszélünk – tehát a jelrendszerünk ugyanaz. Vagy mégsem?

Mit tehetünk azért, hogy üzeneteink célba érjenek?

Mintha mégsem lenne olyan egyértelmű a nyelvezet. A minap egy kedves ismerősöm feltette a kérdést, hogy miként tudnánk jobban kommunikálni, mire van szükségünk ahhoz, hogy a konfliktusainkat szebben, jobban tudjuk kezelni? Mivel különbözőek vagyunk, mindnyájunknak egyéni válasza is lehet. Ugyanakkor léteznek általános készségek is, amelyek elsajátíthatóak és gyakorolhatóak.

Az erőszakmentes kommunikáció három mondatban: „Mindenki arra törekszik, hogy megszerezze vagy megkapja azt, amire szüksége van. Valamennyien jobban járunk, ha ezt a másik emberrel együttműködve tesszük.  Mindenki felismerheti belső erejét és képességeit, és azokat a saját és mások javára fordíthatja, ha együttérző megértéssel fordulnak felé.”

Megszokásból kommunikálunk

Sokszor nem is áll szándékunkban, hogy erőszakosan beszéljünk, szavainkkal mégis gyakran késztetünk másokat védekezésre. Néha csupán kérni szeretnénk valamit, beszélgetőpartnereink azonban meglepően reagálnak, és megbántva érzik magukat. Ennek oka, hogy megszokásból kommunikálunk, és gyakran nem is vesszük észre, hogy szavaink nincsenek kapcsolatban sem a saját, sem a beszélgetőparünk érzéseivel. Az együttműködő kommunikáció segítségével viszont minden párbeszédben felismerjük a másik ember szavai mögött a mélyen rejlő szükségleteket, amelyek magyarázatot adhatnak a váratlan reakciókra, a védekezésre. Vagyis tudunk kapcsolódni a másikhoz, képesek vagyunk együttérzően viselkedni.

Az „együttérzés” négy eleme

Az „együttérzés” négy elemből épül fel. Ez az a négy terület, amelyekre tudatosan kell figyelnünk ahhoz, hogy kommunikációnk őszinte és tiszta legyen. Ezek a területek: az ítélkezésmentes megfigyelés, az érzések pontos kifejezése, a szükségletek beazonosítása, valamint a kérések, változtatási igények konkrét megfogalmazása.

Ítélkezés nélkül

Először megfigyeljük, mi történik az adott helyzetben, mások mi olyasmit tesznek, vagy épp mit nem tesznek, ami érint minket. Ezt közölhetjük a másikkal: „Azt beszéltük meg, hogy 8 órára hazajössz, de 9-kor érkeztél haza”. Fontos, hogy ítélkezésmentesen fogalmazzunk, csak a tényeket közöljük. Hiszen nem tudhatjuk, hogy a másikban milyen érzések vannak, mi történhetett vele. A „durva nyitás” eltávolítja egymástól a beszélgetőpartnereket, védekezést és dacot szül. A második lépés, hogy kifejezzük a bennünk keletkezett érzéseket: „Csalódott vagyok, szomorú vagyok, el vagyok keseredve, dühös vagyok.” (Mindig a saját nevünkben beszéljünk, ahelyett hogy olyan fordulatokkal élnénk, mint például „Az ember ilyenkor úgy érzi…”) Ezután mondjuk el, milyen szükségletek kapcsolódnak az érzésekhez: „Számomra fontos, hogy pontosan tudjak érkezni a megbeszélt találkozóra.”

„Szeretnék figyelmet kapni tőled, és amikor megfeledkezel egy megbeszélt időpontról, akkor szomorú vagyok.”

Hogyan fogalmazzuk meg kéréseinket?

Figyeljünk tehát arra, hogy a saját nevünkben beszéljünk, vagyis ne a másikra mutogassunk, pl.: „Csalódott vagyok, mert nem figyelsz rám”. Ez a mondat a másik hibáztatását tartalmazza, holott a csalódottságom az én érzésem.

Ugyanaz az esemény más és más érzéseket is kiválthat. Ha a szívem mélyén nem akarok időben odaérni egy találkozóra, akkor a párom késése miatt nem leszek csalódott és dühös, hanem örülök, hogy lemondhatom a találkozót. Az esemény ugyanaz, csak az én érzéseim mások. Bárhogy alakul is a kérésünk, konkrétnak és világosnak kell lennie: „Kérlek, legközelebb gyere haza a megbeszélt időpontban!”

Tehát először lássuk meg, mi történik, majd fejezzük ki az érzéseinket szigorúan magunkról beszélve, aztán fejezzük ki a szükségleteinket és konkrétan fogalmazzuk meg a kérést. Ha így teszünk, akkor az üzeneteink célba érnek – és ekkor már elmondhatjuk azt, hogy valóban egy nyelvet beszélünk.

Dobrai Zoltán
mentálhigiénés lelkigondozó,
mediátor, családterapeuta-jelölt