Bezzeg Nyugaton!
Kiirthatatlannak tűnik a toposz: van a fejlett, gazdag és kiszámítható Nyugat, a kisimult arcú jólét birodalma, illetve vagyunk mi, a csóró vidéki rokonok, akik teperünk folyamatosan, de csak nem közeledünk. Ami nyomokban, a felszínen tartalmaz bizonyos igazságmorzsákat – tény, hogy létezik arrafelé 1-2 hely, ahol a reggeli csúcsforgalomban buszra szállván megcsapja arcunkat az emberekből áradó mérhetetlen elégedettség, ami azért a négyes-hatoson sajnos ritkán tapasztalható.
Ugyanakkor nagyjából biztos vagyok benne, hogy kevésbé lenne kifejlett a kisebbségi komplexusunk, ha nem az élére vasalt muskátlis Stájerországot és a hideg eleganciájú, sznob Bécset kaptuk volna a szomszédunkba, hanem mondjuk egy vallon bányászrégiót, benne az egyszerre nyomasztó és randa, de legalább nem is túl biztonságos Charleroi városával.
Vagy ha legalább jobban beszélnénk idegen nyelveket, és időnként rákukkantanánk a külföldi hírportálokra és kommentekre. Hogy lássuk: amikor Dobrev Klára a létező legaggódóbb pillantásával mondja bele a kamerába, hogy immár Románia is durván elhúzott mellettünk, akkor vajon kibontja-e az igazság minden részletét.
„Vannak úgynevezett műszakos ágyak is, amelyeken nappal az éjszakai műszakban dolgozók fekszenek, éjjel pedig a nappali műszakosok” – írja egy német közszolgálati adó arról a vágóhídról, ahol a napokban 1553 munkavállaló lett koronavírusos. A helyszín a favázas házikós nyugat-német Gütersloh városa: egy virágzó német családi vállalkozásról beszélünk, nem egy kelet-albán zugcégről.
Tehát lehet háborogni, hogy bezzeg Németországban olcsóbb a hús, mint itthon,
de tegye föl a kezét, aki Magyarországon is inkább penészes és patkányos tömegszállásokon elhelyezett bolgár és román bérrabszolgákra cserélné le a hazai húsipari munkaerőt, csak hogy kétszáz forinttal olcsóbb legyen a dagadó.
„Ötödik napja tart a bandaháború a csecsenek és az észak-afrikaiak között” – jön a hír a kies burgundiai borvidékről, Dijonból, „Franciaország kulturális és történelmi városából” (Fekete Madonna, középkori templomok, Merész Károly palotája satöbbi). Mint megtudjuk,
több csecsen kifejezetten erre az eseményre utazott Franciaországba, hogy segítse honfitársait a helyi drogpiac újrafelosztásában,
melynek keretében a felek értően szétlőtték a térfigyelő kamerákat, majd (az újabban bevett franciaországi feszültséglevezetési technikát alkalmazva) végiggyújtogatták a parkoló autókat. A konfliktus azóta elcsitult, köszönhetően a helyi imám közbenjárásának, aki az iszlám szabályai szerint rendezte a felek között a becsületbeli sérelmeket.
Tehát lehet röhögcsélni, hogy a magyar kormány már-már monomániásan migránsozik, és provinciális módon bezárkózik, de szóljon, aki szeretné, hogy bő száz, ismeretlen nyelven üvöltöző, háborúban edződött izmos férfi verje szét az utcáját, üzlethelyiségét és/vagy autóját. Merthogy az „elszigetelt eset” érv is kezd kínossá válni, amikor hetente csodálkozik rá egy-egy nyugati város erre a sajátos jelenségre. („Felfoghatatlan, hogyan történhetett ilyesmi” – írja a Twitteren sírós szmájlival a migránspárti német szocdemek antifa társelnöke a stuttgarti sajnálatos események után.)
„A digitális oktatás abból áll, hogy beszkennelt feladatlapokat kell megoldani, majd a megküldött megoldások alapján leellenőrizni” – fakadtak ki német szülők, és személyes érintettség okán tanúsíthatom, hogy így igaz: számos nyugati iskolában sikerült az interaktivitás és a kreativitás teljes mellőzésével lebonyolítani a távoktatást. Felmérések szerint Németországban másfél hónap alatt az alsósok 7-9 százalékának volt valamiféle online órája: „Túl sok gyerek nem fér hozzá otthon számítógéphez, ezért nem lenne fair ilyen eszközöket használni” – hangzik a magyarázat.
Ausztriában a hátrányos helyzetű gyerekek 20 százaléka egyáltalán nem volt elérhető; a német ZDF szerint a gyerekek nem kis része „egyszerűen elveszett, semmiféle kapcsolat nincs velük” – eleve meg sincs a telefonszámuk, de sokszor tolmácsra is szükség lenne a szülőkkel történő kommunikációhoz.
Tehát amikor Bősz Anett olyanokat mond, hogy a magyar kormány a digitális oktatás „súlyos gyermekbetegségei” miatt „végérvényesen elszakítja a nyugat-európai fejlődéstől a magyar diákjainkat”, akkor azért legalábbis fogjunk gyanút, hogy túloz.
Nem, nincs eleve elrendelt „nyugat-európai fejlődés”, és nincs az a rossz mozdulat, ami miatt bárkitől „végérvényesen” leszakadnánk.
Igen, ők több pénzt örököltek. Igen, náluk néhol zöldebb a fű. De nyugodjunk meg: suttyomban ők is cipelik a maguk keresztjeit – még ha nem is reklámozzák ezt úgy, mint mi, amikor mogorván lógatjuk a fejünket a négyes-hatoson.
Francesca Rivafinoli
