Ádám, aki a tiltott fáról torkoskodik

Időről időre – mintha valaki a háttérből folyamatosan ébren akarná tartani a beteg gondolatot – értesülünk arról, hogy katolikus papok szögre akasztják a már szűknek érzett reverendájukat, és új, „teljes értékű” életet kezdenek a boldogság reményében. Mindezt úgy, hogy a hívő közösség megértéséért koldulnak mintegy utolsó perselyadományként: továbbra is fogadják el őket ugyanannak az embernek, akit korábban még „atyának” szólítottak. Azok pedig, akik ezzel ellentétes véleményüknek mernek hangot adni, kíméletlenül és azonnal már magukon is viselik az „ítélkezők” bélyegét.

Ugyanez a helyzet Füzes Ádám atya nyilvános Facebook-oldalán közzétett

„Füzes atya OFF – Búcsú”

című, meghatónak szánt, ám számos helyen csúsztatásokkal és ferdítésekkel tarkított személyes hangvételű, a humánus érzéseinket ravaszul előcsalogató, ezzel egyidejűleg az igazságot elkenő levelében, amelyet a 777 szemlézett és tartott „sokkolónak”.

Az Esztergomi Hittudományi Főiskolán liturgikát tanító, magas kvalitásokkal bíró pap rögtön az első mondatában téves vágányra viszi az „elbúcsúzás gyászával” szegélyezett döntését, amikor azt írja, hogy sokféle „szerepben” ismerhettük meg eddig őt. A színházi szerepek éppen addig tartanak, amíg a színdarab véget nem ér. Utána jön a hétköznapi valóság. A színészek több szerepet is előadnak egy adott időszakban. Ádám atya is így tekint a papi szolgálatára. Helytelenül.

A teológiailag magasan képzett egyházi személy nagyon jól tudhatja, hogy a papság nem csak egy szerep. Nem addig tart, amíg a miseruhát viseli. A pap Jézus Krisztus minden időben érvényes papságából kap részt, és

„in persona Christi”

van jelen. Ezt az élő valóságot egyszerű egyházi doktrínává kicsinyíti le Füzes atya, amikor az ezzel kapcsolatos „tanításról” ír.

A cölibátus ajándékával elfogadott, az örök helyett mindössze 22 évre zsugorodott papi hivatásának feladását a búcsúlevél szerzője megindokolja: „a negyvenes éveimben szeretnék egységes, igaz, hiteles életet élni. Egységben magammal, életvitelemmel, vágyaimmal.

Nem szeretnék egyedül megöregedni.

Szeretnék családot, megtalálni a társamat, akivel kölcsönös szerelemben élhetünk. Szeretnék mindazzal a jóval, ami bennem van, mindazzal a tudással, szakmával, amim van, dolgozni, szolgálni: ott, ahol szükség van rá. Hiszem, hogy megtalálom a társamat és a működésemhez szükséges külső kereteket.”

Biztosak lehetünk abban, hogy a szabadelvű, az egyházat és benne a papi nőtlenséget értelmetlenségnek és tehernek tartó

liberális csoportok azonnal üdvözölni fogják

a „kiugrott pap” döntésének hátterében meghúzódó motivációkat. (Máris „rendkívül bátor” lépésként minősítik – a szerk.) Éppen úgy, ahogyan a katolikus egyházfő az ember iránti szeretetből megengedően megfogalmazott, ám a lényeget soha nem támadó kijelentéseire ugranak rá, hogy saját téves képzeteiket támasszák alá velük.

Az érvek azonban meglehetősen gyenge lábakon állnak, épp úgy, mint Füzes Ádám papi elkötelezettsége. Aki már látott boldog papot, bizonyára megerősíti, hogy

a „cölibátus igája” inkább édes, még ha terhet is jelent

bizonyos életszakaszokban. Annak megértése klerikusi és laikus szemszögből vizsgálva is csak az lehet, ha feltételezzük, hogy abban olyan elköteleződés jön létre a pap és Isten között, amely teljessé teszi a hivatását. Egyszerűen senki nem lenne képes többet adni annál. Vagyis

egyetlen pap sincsen egyedül.

Az persze más kérdés, hogy a paphiány következtében megszaporodó feladatok nem könnyítik meg ennek a belső „istenes életnek” a megélését, és az állandóan leterhelt állapot sok esetben kiégéshez vezethet. Nagyon bölcs döntés emiatt, amit a nemrégiben váci püspökké lett, a szenteléskor segédkező Füzes Ádám atya közeli barátja, Marton Zsolt az idei dispozíciókkal – információink alapján – megvalósítani próbál:

papi közösségeket

hoz létre, hogy a szolgálatot ellátó paptestvérek ne üres plébániákra menjenek haza gondjaikkal.

Lehet, hogy az ehhez hasonló átszervezések hatására a jövőben kevesebb papi búcsúlevelet olvashatunk majd?

Az eddigi kapcsolatrendszeréért, és barátságaiért aggódó pap hisz abban, hogy „amint eddig Istennel együtt járta az élet útjait, most is mellette áll szeretetével”. Ez kétségtelenül így lesz. Isten nem vonja meg a szeretetét egyetlen embertől sem. Az ember az, aki a bűn mellett meghozott döntésével maga zárkózik el az egyébként áhított isteni szeretettől és kegyelemtől.

A döntése és levele nyomán az egyház és benne a papság örök értékeit relativizáló Füzes Ádám a lelkek pásztoraként a jövőben „szupervizorként, coachként, trénerként, idegenvezetőként”, ki tudja miként fog tevékenykedni, ami annyit jelent, hogy nem csendesedik el, nem húzódik a háttérbe, hanem egyfajta tudatos liberális büszkeséggel, a

szivárványosokra jellemző felvállalt „coming out”

-tal magával rántja mindazokat, akiknek a szent már nem szent, és az isteninél előrébb való az emberi aspektus.

De vajon

ki tud majd hinni az örök hitvesi hűséget ígérő Ádámnak, aki egyszer már megkóstolta a tiltott fa gyümölcsét?

Ádám atya – Isten irgalmából, és szüntelen felénk áradó szeretetéből – van visszaút! Imádkozunk érted.

 

Kiemelt képünk forrása Füzes Ádám hivatalos közösségi oldala.