Várnagy Andrea a Vasárnapnak: Én nem csak a zongora, hanem a szív billentyűin is játszom

– Honnan ered önben a zene szeretete?

– Minden emberben kódolva van a zene szeretete: hallgatása és művelése csodálatos érzéseket kelt bennünk. Már egészen kiskoromtól énekeltem. Sosem felejtem el, hogy nagymamám is, amikor fésülgetett, énekelt nekem és ez mindig egy különleges békét adott.

Bár a szüleim nem művészek, de mindenben az értékek és a szépségek szeretetét közvetítették felém: nagyon sokat jártunk színházba, operába, operett előadásokra. Így korán megtapasztaltam, hogy zenét hallgatni és abba belefeledkezni egy másik dimenzióba való helyezkedést jelent. 

A zeneiskolában azonban nem mindig szerettem gyakorolni. Anyukám el is tette az akkori ellenőrzőimet, melyekbe a zongoratanárnőm olykor be is írta, hogy ne csak az órák előtt gyakoroljak. Édesanyám remek pedagógusként kitalálta, hogy azzal a kéréssel ösztönöz a munkára, hogy ha gyakorlok, akkor elmúlik a fejfájása. Így gyakrabban leültem, hogy kedveskedjek neki és szinte észre sem vettem, de egyre több időt töltöttem a hangszer mellett. Az ő nevelési módszere az volt, amit én is hűen vallok:

pozitív visszajelzésekkel kell inspirálni a gyermekeket, kedvet ébreszteni bennük a feladatok iránt és ezáltal erősíteni az önbizalmukat is.

A zeneiskolai évek alatt egyre jobban megszerettem a klasszikus zenét és jöttek a sikerélmények is. Lassan egyértelművé vált számomra, hogy a zenei pályát szeretném választani. Bár Édesapám közgazdászként mindig mondogatta, hogy válasszak egy biztosabb jövőt ígérő  hivatást, legyek inkább jogász, közgazdász, vagy orvos – mivel megvan hozzá az eszem –, egy koncert alkalmával Schubert Szerenádjának eljátszása után mégis úgy vélekedett, hogy ha a zene ilyen sok szépséget és örömet hoz az életembe, akkor válasszam inkább azt élethivatásul, ami engem boldoggá tesz.

Jó döntés volt, hiszem, hogy ezen az úton tudtam kiteljesedni, amire a legszebb visszaigazolás, hogy idén Liszt Ferenc-díjjal tüntették ki a munkámat. Édesapám, bár a szemembe soha nem mondta, de tudom, hogy nagyon büszke rám: minden egyes riportomat, interjúmat begyűjtötte és archiválta. Ő az egyik  legnagyobb rajongóm, édesanyám és a három gyermekem mellett. 

– Hivatásának érzi, hogy megszerettesse a gyermekekkel a klasszikus zenét. Hogyan lehet őket megnyerni az ügynek?

– Megközelítőleg másfél millió gyermek hallotta már a ZeneVarázslat programot, az évek alatt egy egész mozgalommá növekedtünk. A koncertek során a gyermekeket bevezetem ebbe a csodavilágba – játékossággal, közvetlenséggel – ahol kibontakoznak és nagyon fogékonyakká válnak. Hatással vagyunk rájuk, hiszen akikhez eljutunk, nagy valószínűséggel szívesebben fognak a jövőben klasszikus zenét  hallgatni, verseket olvasni. Az előadások célja, hogy közelebb hozzuk a komolyzenét, megértsük a művekben a zeneszerzők hangok mögé rejtett üzeneteit. Nagyon érdekes, hogy miket képzelnek egy-egy dallamba:

nagyon fontos, hogy ezt a képzelőerőt ne hagyjuk kihunyni belőlük!

Ahogy idősebbek lesznek, már inkább a hagyományos értékeket, a családot, a szeretetet, a barátságot érzik meg a művek hangulatában. A gyerekekben mindig ott az őszinteség, őket nem lehet megtéveszteni, ők a legkritikusabb közönség. Vagy magunkkal tudjuk vonzani őket, lekötni a figyelmüket, vagy elvesztik az érdeklődésüket – ez a két út áll előttünk a koncert elején. Nagy örömmel mondhatom, hogy még sosem maradt el az a lelkesedés, amely megerősít és további munkára ösztönöz. Erre nagyon jó bizonyíték volt Böjte Csabával közös, tizenkét erdélyi koncertünk. A turné során kérdeztem is tőle: hogy van türelme minden koncertemet végighallgatni, hiszen ugyanazok a darabok szólalnak meg, még ha kissé másként is fogalmazom meg a mondandómat. Azt mondta, hogy egyszerűen nem lehet megunni, mert a gyermekeket figyelve – akik soha nem találkoztak komolyzenével –, bebizonyosodik, hogy az üzenetünk közös:

ő a szavakkal, én pedig a zene által közvetítem a szeretetet.

– Lányaival is vállal fellépéseket. Milyen plusz töltete van az anya-lánya zenélésnek?

– Szívmelengető érzés. Nagyon hálás vagyok, hogy Laura és Lili már a művésztársaim lehetnek. Tavasszal készült el Zenevarázslat-Lélekhíd című közös lemezünk. Az alkotási folyamat különlegesen jó volt velük. Ennek a CD-nek az összeállításánál azt éreztem, hogy bár nagyon szeretem a verseket, de most kevésbé inspirálnak. Így jött az ötlet, hogy most inkább egy kerettörténettel kapcsolom össze a zongoradarabokat. Egy mesét írtunk, amelyhez a lányaim segítségét és közreműködését is kértem. A nagyobbik színművészeti egyetemre jár, a kisebbik pedig most felvételizett a Zeneakadémiára – így egy családban volt az alkotócsapat. A mesében egy kislány, Violin keresi a telefonját, melyet előzőleg az öreg zongorára tett és beleesett a hangszerbe. Miközben elkezdi kihalászni a telefont, maga is beleesik a zongorába és egy csodavilágban találja magát, ahol találkozik egy zongoristával, aki elkalauzolja őt a zene birodalmába. Az utóbbi szerepet én alakítom és a kislánynak elárulom, hogy valamennyire csalok, hiszen

nem csak a zongora, hanem a szív billentyűin is játszom. Így varázsolok.

A történetben  arra próbáljuk meg felhívni a figyelmet, hogy bár szükség van a mindennapok során az okostelefonra, felpörgött világban élünk, azonban mindannyiunkban rejtőzik egy csodálatos belső világ, melyhez a zene szárnyain érhetünk el. A lemez március elején jelent meg, közvetlenül a karantén előtt és most kiemelten fontos, hogy sok nehéz helyzetben lévő gyermekhez juttassuk el az album üzenetét.

Semmihez sem fogható érzés utólag  hallani, hogy a kórházakban, a gyermekotthonokban a lemezünket hallgathatták a gyermekek és ez is segítette őket a  gyógyulásban. 

A lányaimmal való közös munka fantasztikus élmény, rengeteget tanulunk egymástól. A közös zenélésben olyan szimbiózist élünk meg, ami az anya-lánya kapcsolatunkra is pozitívan hat, emellett egyetlen anya-lánya-fellépéseink ösztönzően hatnak a nézőtéren ülő gyermekekre, fiatalokra is. Lóci pedig, a kisfiam, bár ő inkább a foci világában mozog otthonosan, a kitartásra ösztönöz, hiszen heti öt edzésen esőben, szélben küzd a kitűzött célért, hogy valamikor majd egy kiváló ballábas focista lehessen. 

– A zene egy külön nyelv. Milyen dallamokat játszik ha szomorú és milyeneket ha vidám?

– A legtöbb muzsikus azt mondja, hogy néha a csend a legszebb zene. Ez valóban így van, hiszen állandóan a hangok között élek: a három gyermek és a sok teendőm mellett nagyon kevés én-időm van, például csak úgy leülni és játszogatni a hangszeren. Mindig készülünk valamire és ilyenkor a műsorra tűzött darabokat gyakoroljuk. Ha mégis, akkor szívesen zongorázom Lisztet, Chopint, Schubertet, de szeretek könnyűzenét is játszani és ilyenkor jó hangosan énekelek is a játék mellé. A karantén alatt történt olyan, hogy a színész lányom énekelt  egy sanzont vagy kuplét és én játszottam alá a kíséretet – az ilyen alkalmak különösen feltöltöttek bennünket, jókat nevettünk, pláne amikor még a két kisebb is belekapcsolódott a házi koncertbe. 

– Nemrégiben az a kitüntetés érte, hogy Liszt Ferenc-díjban részesült. Mit jelent ez az Ön számára?

– Hatalmas öröm és meghatottság. Sok minden hozzáadódhatott ehhez a díjhoz, a ZeneVarázslat sikere, a határon túli koncertjeim, kurzusaim, az Erzsébet-táborban végzett munkám, és biztos, hogy a börtönmisszió is köztük volt. Jó érzés megtapasztalni, hogy mennyien örülnek velem. Különösen jólesett, hogy Balassagyarmaton a járvány idején a börtönparancsnok úr is bement és megosztotta az elítéltekkel a hírt, hogy milyen megtiszteltetés ért. Amikor nemrégiben meglátogattam őket és elkezdtük újra a közös munkát, vastapssal fogadtak. Megtisztelő elismerés számomra a Liszt Ferenc-díj, sok érzés kavarog bennem, talán a legdominánsabb ezek közül is a „megérkezés”.

Ahogy a gyermekek életében, úgy a felnőtteknél is áldó és építő hatással tud lenni, ha dicséretet kap az ember; erőt ad és újabb ötletekre inspirál.

Azonban egyfajta kötelezettség is, hiszen bár eddig is maximalista voltam, most még nagyobb felelősséggel végzem a munkámat a díj birtokosaként.

– Fontosnak tartja, hogy hátrányos helyzetűeket, börtönben élőket a zene által segítsen a gyógyulás útján. Milyen értékeket fedez fel e szolgálatok által?

– Tavaly tartottunk a balassagyarmati börtön parancsnokával közösen szervezve egy fantasztikus, egészen új kezdeményezésű tábort a fogvatartottak gyermekei számára. Elmondhatatlan élmény volt. Először nehezen nyíltak meg a gyermekek, nem is erőltettük őket, de napok múlva, amikor zongoráztam nekik, meséltem a zenéről, lassan felengedtek és egyre jobban bizalmat szavaztak nekünk. A tábor során előadtuk az elítéltekkel Szent Adorján történetét, aki a felesége által tért meg és a színdarabban én alakítottam Natáliát. Az áttörés a gyermekekben akkor történt meg, amikor a darab végén a tizenkét fogvatartott felemelt és mikor letettek, egy keresztet formáltam meg. Elakadt a szavuk és – érezni lehetett, hogy a szívükbe zártak.

A művészet , a zene hidakat épített közöttünk.

A börtönmisszió során is megtapasztaltam, hogy milyen fontos az  elfogadás. A fogvatartottak  bűneit elítélem, de az embert látom bennük, és ők hálásak ezért a bizalomért. A misszió révén kilenc intézet lakóival egy karácsonyi albumot is összeállítottunk, melynek címe Hangokba zárt szabadság lett. Ez egyfajta vallomás , köszönetnyilvánítás a családtagok felé, amelyet meghallgathattak karácsonykor. Így az elítéltek lélekben együtt lehettek családjaikkal szenteste. A börtönökben a rabok is ezt a lemezt hallgatva ünnepelték Jézus születését. 

Ha bármelyikük életében elindult valamiféle pozitív változás, már érdemes volt ott lennem.

A Szent Adorján-darab szerzője a megtalált hit és a művészet által olyan megtérési folyamaton ment át, hogy amikor szabadul, Csaba testvérhez megy önkéntesnek. Amikor a szándékát elmondta nekem, csak annyit tudtam mondani, hogy ugye tudod, hogy Isten ujja most megérintett? Mire ő azt válaszolta, hogy: „nem,

az egész karja, mert átölelt.”

– Mit jelent Önnek a hit a művészet megélésében?

– A zenével a hitemet is közvetíthetem, szolgálhatok és bizonyságot tehetek. Sokszor beszédesebb ez a szavaknál. A hitem ad reményt mindenben, hiszen

bármilyen nehézségekbe kerültem az életem során, Istenben még soha nem csalódtam.

Bár nehezen éljük meg ezeket a próbákat, de emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy mindig az áldásokra kell tekintenünk és azokért hálát adnunk. Olyan jó tudni, hogy Istennél nincsenek kiskapuk, a Bibliában nincsen lábjegyzet és zárójel,

bármennyire szeretnénk ezeket az örök igazságokat mi, emberek sokszor a magunk érdekében felülírni.

Isten törvényei egyértelműek és ha azok szerint élnénk, nem lenne ennyi fájdalom és rossz a világban. Mégis ő az, aki mindenben kitart mellettünk, ahogy a közismert lábnyomok történetben is: akkor is a tenyerén hordoz bennünket, amikor nekünk már nincs erőnk az úton tovább menni. Erre rímel egy nagyon szép Tisza Kata idézet, ami a hitből fakadó bizalomra is vetíthető: „Nincs bennem boldogság/ de van bennem élet/ van bennem esély/ mi boldogsággá nőhet.” Ezt az esélyt erősíti az is, hogy tudjuk: Isten szeret. És bármi is történik, mindig övé az utolsó szó. Ez a mi igazi reménységünk.

 

Gyöngy-Pethő Krisztina

Kiemelt képünk forrása: Vasárnap.hu/Tóth Gábor