Hiszek az ember jóságában – Példaképünk Homa Ildikó szociális testvér

– Hogyan érintette meg a szerzetesi, azon belül is a Szociális Testvérek Társaságával járó élethivatás?

– Jó dolog szociális testvérnek lenni, a mi lelkiségünkben ez sokat jelent. Testvérei vagyunk az embereknek, egyenrangúak velük, nem nagyobbak náluk. A mai, genderideológiával átitatott gondolkodásban ez fontossá vált számomra: nőként vagyunk testvérek. 1989-ben voltam 18 éves, egy temesvári lány. A születésnapomra döntöttem el – bár akkor még kommunizmus volt –, hogy szerzetesi életet szeretnék élni, de nem kolostorban, viszont közösséghez tartozva és lehetőleg orvosként. Mivel a szüleim templombajárók voltak, hagyományos keresztényként nevelkedtem, bár az akkori időben ez rizikóval járt. Neveltetésem ellenére kamaszként egy ideig hanyatlott a hitéletem, és valamikor 16 éves korom körül kezdtem el gondolkodni az élet értelmén. Megtérésemet folyamatként látom – nem hiszek a pontszerű megtérésben. Ebben a folyamatban több jó könyv is segített. Ma már elmondhatom, hogy édesapám, aki egy papír- és más anyagbegyűjtő helyen dolgozott, kimenekítette azokat a tiltott könyveket, amelyeket a román hatóságok a házkutatások során gyűjtöttek be és megsemmisítésre szántak. Az egyik ilyen könyv volt Prohászka Ottokár prédikációs könyve is. Ennek olvasása mentén arra jutottam, hogy

az életnek az én olvasatomban csak akkor van értelme, ha Istennek szentelem magam. 

1989 karácsonya előtt, amikor a lelkivezetőmhöz mentem, mert egy évre tisztasági fogadalmat szerettem volna tenni, éppen a forradalom kitörésével szembesültem. Rosszul érintett, hogy nem tudok villamosra ülni, tankok vannak mindenfelé a városban és helikopterek köröznek a fejünk fölött. Ebben a káoszban egyet viszont pontosan tudtam: nekem meg kell hoznom a döntést. A forradalom után Budapestre felvételiztem egyetemre, ahol végül öt évig éltem. Itt léptem be a Szociális Testvérek Társaságába. 

– Egyenes út vezette a rendbe?

Egy ismerősöm, aki a HÁLÓ közösség egyik alaptagja, megismertetett egy szociális testvérrel, Berkecz Franciskával. Bár a közösség megnevezése nem volt szimpatikus, Franciska testvér jó benyomást keltett bennem. Ő adott egy könyvet Salkaházi Sáráról, az azóta boldoggá avatott vértanúról. Az ő élete vonzó volt számomra, azt éreztem: ilyen akarok lenni! A másik fontos ismeretségem Sztrilich Ágneshez köthető, aki a magyar egyház egyik kiemelkedő személyisége volt. Az ismerkedési időmet az ő irányítása alatt kezdtem. Amikor megláttam a fogadalmi gyűrűt az IHS monogrammal és a Szentlélek jelvényt a testvéreknél, nagyon tetszett – ez nekem bőven elég volt. A testvérek a világban élnek, de mégis mélyen szerzetesi életet – és ez nagyon vonzó volt számomra. 

Két évet az orvosi egyetemre jártam, majd rájöttem, hogy ez nem az én utam és teológiára váltottam. Büszkén mondhatom, hogy Magyarországon a Sapientia Szerzetesi Főiskola elődjén, a Sophián végeztem a teológiai tanulmányaimat, a legelső évfolyam voltunk; emellett pedig elvégeztem egy egészségügyi technikumot is. Hazatérve Erdélybe, dolgoztam betegápolóként, szociális munkásként, hitoktatóként, nevelőként. De nem hagyott nyugodni, hogy egy régi álmomhoz szeretnék visszatérni, vagyis a lélekgyógyászathoz – így elvégeztem a pszichológia szakot is.

– Nem volt rémisztő fiatal lányként a forradalomba csöppenni?

– Én is, ahogy sokan mások, két párhuzamos világban nőttem fel: otthon a Szabad Európa Rádiót hallgattuk, de amit otthon beszéltünk, nem mondhattuk el az iskolában. Amikor azon a bizonyos reggelen a lelkivezetőmhöz igyekeztem, nem is tudtam, hogy éppen kitört a forradalom. Aztán, ahogy teltek a napok, szembesültem azzal, milyen történelmi időt éltem meg. Az 1989 karácsonya utáni napokban is jártam misére, a templom fele vezető úton pedig ott masíroztak a tankok.

A mise alatt lövések dördültek el pont Úrfelmutatáskor. Nem tudom elfelejteni a döbbent csendet: az élet és halál egybefonódott – kint is, bent is.

Aztán megvalósulni látszott az, amit álmunkban sem mertünk elgondolni: véget ért az a diktatúra, ami addig korlátok között és elnyomás alatt tartott, és úgy látszott, soha nem lesz vége. Tudtuk, úgy nőttünk fel, hogy börtön és halál vár arra, aki az elveit, hitét felvállalja. Erre készültem én is fiatalként, persze most már felnőttként nehezebb a fiatalos mártírhalálra „vállalkozni”.

– Milyen érzés volt Temesvárról Budapestre kerülni?

– Hangsúlyozni kell, hogy bár egy nyelvet beszélünk mi magyarok, de más a kultúránk. Én a Partiumból, Bánátból jövök, édesanyám ditrói székely, édesapám magyar-sváb származású. A családban volt egy multikulturális hátterem, de felkerülve Budapestre ismét egy egészen más világba csöppentem. Meg kellett szoknom, hogy a kommunizmusból egy számomra nyugatiasabb világba kerültem. Nem volt könnyű a kulturális különbözőségeket megélni, áthidalni.

– A pszichológia, a lélek dolgai mozgatják. Előadásai, könyvei is át vannak itatva az emberszeretettel. Honnan ered ez?

– A pszichológusok szeretik visszavezetni a dolgokat a gyermekkorhoz. Persze van egy gyökér, de a felnőttkori tudatos döntések is hozzájárulnak az ember viselkedéséhez, cselekvéseinek megértéséhez. Gyerekkoromban volt egy nagyon jó gyerekgyógyász orvosnő, akihez jártunk, és akit nagyon szerettem, így aztán elhatároztam, hogy betegeket fogok gyógyítani. Pszichiáternek készültem. Később a kezembe került Benedek István Aranyketrec című könyve. Sorsdöntő élmény volt ennek olvasása. A könyv arról szól, hogyan alakított át a szerző egy elmegyógyászati intézetet egy nagyszerű hellyé. Mindig mély együttérzéssel viseltettem a különcök, a különlegesek iránt, hiszen a szeretet révén minden lehetséges:

mindent át lehet varázsolni, legalább egy aranyketreccé. 

Mindig is foglalkoztatott az, hogy hogyan tudnék segíteni a gyógyulásban azoknak, akiknek valamilyen sebük, fájdalmuk van. Nyilván ennek kapcsolata van a saját gyerekkorommal, hiszen sok nehéz időt éltünk át a családban is. A másik, a hivatásomat meghatározó könyv, Viktor Frankl Mégis mondj igent az életre! című könyve. A lélektan különböző irányzatai közül ezt, a frankliánus irányzatot éreztem igazán a magaménak.

Hiszem én is, hogy az életnek minden körülmény között van értelme!

– Mivel tud töltekezni, miközben rengeteget ad?

– Fontosnak tartom azt amit Gyökössy Endre mond: a „ki- és bemosakodás” elengedhetetlen.

Mindig kerestem azt, hogy hogyan tudok tovább fejlődni – azt hiszem, a kiégésnek ez a legfontosabb prevenciója: időt szánni saját fejlődésünkre.

Soha nem hagytam abba a tanulást és az önismeretem fejlesztését. Olyan helyzeteket keresek, ahol van kihívás. Például a doktori képzés alatt nem volt könnyű feladatom, hiszen pszichológusként a lélek dolgait a kognitív nyelvészet eszközeivel próbáltam vizsgálni. Most szupervíziót tanulok és közben folyamatosan reflektálok önmagamra, az érzéseimre, az értékeimre. Ez csak így tud működni: ha figyelek arra, hogyan működök szakmailag és egyénileg is. Nyilván a legfontosabb az, hogy szociális testvér vagyok, és van egy benső lelki életem, ami megtart.

Az Istennel való kapcsolat az alap – ehhez viszonyul minden más.

Ezen felül megvan a saját védett időm és megvannak a szabályaim (például az, hogy hétvégén nem vállalok tanácsadást). A kreatív tevékenységek mindig feltöltenek. Körülbelül két éve ráéreztem ismét a versek és az amatőr versírás ízére. Mostanában, ha fel akarok töltődni, szemlélem a természetet, és megfogalmazok egy-egy haikut. A nemrégiben megjelent kis könyvecském (Schulcz Hilda versterápiás naplója) ennek a kreatív töltekezésnek a gyümölcse.

– A belső derű ott pihen arcán – ezt jegyzi meg az, aki találkozik önnel. Mit ad a hit a nehézségek idején és hogyan tudja ezt a derűt megőrizni, felidézni a kihívások idején?

– Ez egy megharcolt derű, mert

aki tud örülni, az nagyon tud szenvedni is.

Gyermekkoromban sok szomorúságot éltem át, mivel egy érzékeny gyermek voltam. Azoknak az embereknek, akik érzékenyek, akik komolyan veszik a szavakat, nem mindig könnyű az élet. Az önmagammal való munka és az istenkapcsolat során nyertem ezt a belső derűt.

Hiszek abban, hogy életünk végéig fejlődünk az önismeretben.

Ahogy egyre jobban megismerem magamat, egyre könnyebben el tudom fogadni a tulajdonságaimat, és ez szabaddá tesz. Minél szabadabb vagyok, annál jobban tudok örülni, és hibáimmal együtt el tudom mondani, hogy egyedi vagyok – ez hatalmas derűt ad. Ez a fajta egyszerűség szabadságot ad és rájössz, hogy nincs vesztenivalód.

Fontos, hogy tudatosan, belső beleegyezéssel tudd élni minden napodat!

– Milyen hatással lehet az elmúlt hónapok bezártsága akár az egyén, akár a közösségek életére? Milyen tanulságokat vonhatunk le a járvány időszakából?

– Elsőként azt tudatosítottam, hogy hatalmas gazdasági krízist fog okozni a vírus és nagyon sok ember fog szenvedni. Ez fájt a legjobban, mert felmértem, hogy sok embernek megváltozik az élete; és vajon van-e elég erőnk a változásokhoz? A magam részéről egyfajta „romantikus illúzióval” arra gondoltam, hogy sokkal több időm lesz. De végül kiderült számomra, hogy a karanténban is 24 órából áll a nap. Ebben az időszakban sokkal több munkám lett, mert az online felületeken több emberrel tudtam kapcsolatba lépni. Ugyanakkor az online tér sok energiát vont el, ami megtanított arra, hogy az idővel még tudatosabban bánjak.

Fontos leegyszerűsíteni a dolgokat, és időt kell szánni az apróságokra való rácsodálkozásra. Mivel egy kertes házban lakunk, megengedhettem magamnak, hogy kertészkedjek. Jó volt nézni, hogy függetlenül attól, hogy mi van kint a nagyvilágban, bent az élet növekedik.

Nekünk egyetlen feladatunk van: hogy a jelenben éljünk és megszeressük az egyszerű életet. 

Sokan azt vallják, hogy nem kéne ott folytatnunk a dolgokat, ahol a járvány kezdetén abbahagytuk – osztom a véleményüket. Egy tudatosabb életet kell élnünk, és jó volt látni, azt, hogy a vészhelyzetben nőtt a szolidaritás is – ezt nem kellene elfelejtenünk!

Testvérek vagyunk. Hiszek az ember jóságában: az ember megváltott lény, és a jóság mindig szárba fog szökkenni!

– Milyen pluszt ad külhoni magyarnak lenni?

– Egyrészt Temesváron egy multikulturális környezetben nőttem fel: az utcán magyarul, románul, németül beszéltünk – nagyon hálás vagyok ezért. Másrészt azt is megtapasztaltam, amikor gúnynevekkel illettek, mint, hogy bozgor vagyok (románul hazátlan – a szerk.); vagy tudtam, hogy nincs sok esélyem bizonyos iskolákba, egyetemekre bekerülni, mert magyar vagyok. Ennek ellenére érettségiig magyar iskolába jártam.

Már húsz éve a Romániai Rendfőnöknői Konferencia főtitkára vagyok. A munkám révén számos más nemzetiségű nővérrel dolgozom együtt, amit gazdagítónak élek meg. Nagyon fontos számomra az is, hogy Szilágyi N. Sándor professzor úr vezetése alatt doktoráltam nyelvészetből, akinek megvan a maga sajátos véleménye a nemzeti identitásról – tőle nagyon sokat tanultam. 

Azért adták a szüleim az Ildikó nevet, mert nem lehet más nyelvre lefordítani. Fontos volt számukra ez, hiszen annak idején koránt sem volt biztos, hogy az a név kerül be a születési anyakönyvi kivonatba, amit a szülők választottak. De ha utánanézek a nevem eredetének, akkor azt látom, hogy a germán Krimhildából ered az Ildikó név, ami azt üzeni számomra:

mindannyian testvérek vagyunk, legyünk bármely nemzet szülöttjei, hordozzuk egymást.

Ezt nem szabad elfelejtenünk: mindnyájan Isten gyermekei vagyunk. Nagyon fontos tudnom, ki vagyok, milyen egyedi kultúrám van, de ne legyek elfogult. Hiszen mindannyian az egy Atya gyermekei vagyunk. Meg kell tanulnunk testvérként élni.

– Hogyan jellemezné életét, ha egy mottót kellene segítségül hívnia?

– Az örökfogadalmi jelmondatom: „Mindenkinek mindene lettem, hogy sokakat megnyerjek.” (1Kor 9,22). Amikor kiválasztottam, az fogalmazódott meg bennem, hogy úgy szeretném élni a szerzetesi életemet, hogy minél több embernek segítségére lehessek. Visszatekintve és látva hogy milyen sok szakmában dolgoztam, azt látom, hogy amikor szükség volt rám, ott tudtam lenni, ahol kellett. Nyilván a Jóistennek akarom megnyerni az embereket, de a nagybetűs Életnek mindenképpen. Aztán mindenki eljut előbb vagy utóbb az élet forrásához is. Itt kapcsolódik össze a szerzetesi létem a lélekgyógyász hivatásommal.

 

Gyöngy-Pethő Krisztina

Kiemelt képünk Serbán Mária felvétele.