Büszke magány és száraz könnyek a címlapon

Egy ideje a Facebook algoritmusa félreért engem. Vagy éppen ellenkezőleg, nagyon is érti, mit gondolok, épp csak szorgosan hozzákezdett az „átnevelésemhez”. Lépten-nyomon olyan cikkeket kínál fel számomra, amelyek még csak köszönőviszonyban sincsenek valódi érdeklődési körömmel, életmódommal, családi állapotommal, értékrendemmel. De hát mégis, hogyan lehetnének rám hatékonyabban befolyással? Rám, aki keresztény újságíróként és többgyermekes anyukaként valószínűleg ritkán nyitom meg azokat a női magazinokat, amelyek válási tanácsokkal, szakítási tippekkel és bombabiztos megcsalási módszerekkel szeretnék vastagon felvértezni olvasóikat.

De azért van, amire már én is felkapom a fejem. Amit megnyitok, mert kíváncsi vagyok, mi van a hangzatos cím mögött: „Ezért bánta meg a négygyermekes anyuka, hogy otthon maradt”. Vagy amikor a fejléc azt ígéri, most megtudhatom, miért vállalta az abortuszt az egyik, miért nem akar gyermeket egy másik nő.

Mert ezek bizony a látszat ellenére nem feminista kiáltványok, hanem húsbavágó történetek. Sok könny és fájdalom van mögöttük. Egy rossz kapcsolat, esetleg bántalmazás. Meddőség. Vagy az élet által kikezdett értékrend, hatalmas arculcsapások, az igaz szeretet hiánya. Semmiképpen sem az, ahogyan mindezt az alany és rajta keresztül a kérdéses magazinok szeretnék bemutatni: önmagunk vállalása, vagy a társadalmi berendezkedésünk értő kritikája.

Jómagam már kevéssé érzem befolyásolhatónak magam egy-egy hasonló szalagcím láttán, de ijesztő belegondolni, hogy mindezeket egy viszonylag képlékeny értékrendű fiatal is olvashatja. Igaz, a cikk végére kiderül, hogy a kérdéses négygyermekes anyuka csupán azért van kicsit meglőve, mert már minden gyermeke intézménybe jár, és most kell visszatérnie a munka világába. Kicsit nehézkesen megy neki, de nincs tragédia, vissza fog térni… Ám a szalagcím mit sejtet? „Anya… megbánta…!” – talán a 16 éves kamaszlány, aki tovább sem jut majd az olvasásban, valahol mélyen szépen elraktározza, hogy az anyaság valami olyasmi, amit meg lehet ám bánni! Esetleg azt is hozzátoldva, hogy a több gyermek még annak is nyűg, aki ezt önként és dalolva vállalta és egyébként odavan a gyerekeiért.

Vagy mit üzen majd serdülő lányainknak annak a nőnek a története, aki büszkén leírja, hogy ő bizony azért végeztetett abortuszt, mert nem szeretne gyermeket? Természetesen azt, hogy ez is egy út, merjük bátran felvállalni, ha mi is így döntenénk! Milyen jól hangzik! A döntés szabadsága! Csak éppen a sorok között egy olyan nő tragédiája sejlik fel, akinek régebben a gyermekvállalás volt minden vágya. Aztán a sikertelenség miatt, egy rossz kapcsolatban letett róla. „Elmúlt” – ahogy fogalmaz, pedig az ilyen dolgok nem elmúlnak, hanem elfojtva sérülnek, akár egy egész életre. Olyannyira, hogy amikor mégis kopogtat a gólya, már nem meri vállalni azt a kis életet, akiért korábban éveken át küzdött. Mi ez, ha nem tragédia? Miért kell ezt büszke és öntudatos feminizmusként tálalni?

Vagy itt van a kedvenc cikkem: a nő, aki kerek perec vállalja, hogy ő bizony nem szeretne gyermeket. Mert nem akarja, hogy a férjével tökéletes összhangot éppen egy kisbaba szakítsa meg. Mert ahogy fogalmaz, imádja, hogy még mindig feszes a melle, és hogy ezért a párja rá sem néz senki másra, hogy a félretett pénzükből utazni és vacsorázni járhatnak… Jól hangzik, nem? A gondtalan élet, ami mindenkinek megadatna, ha nem fogna ész nélkül családalapításba…!

Azon kívül, hogy mindez csupán illúzió, gondoljunk csak bele egy pillanatra, micsoda félelem lehet abban, aki attól tart, hogy „tökéletes” párkapcsolata néhány zsírpárnácskától vagy egy kevésbé feszes testtől megromolhat! Micsoda rettegés lehet az élet valódi arcától abban, aki szerint a boldogság „megvásárolható”, s egyenlő olyan tárgyi dolgokkal, mint az utazás és az éttermi vacsorázás lehetősége? Mit láthatott a szülei párkapcsolatából az, aki ekkora boldogtalanságot sejt a gyermekvállalás mögött?

Ezek természetesen csupán kiragadott példák, de azt hiszem, a sort napestig lehetne folytatni. Természetesen a családi élet szerintem sem mindig sétagalopp – és mindenkinek szíve joga úgy dönteni a SAJÁT életéről, ahogyan szeretne. De.

A média felelősségéről nem lehet elégszer beszélni a világ dolgainak alakulását tárgyalva. Érdekes módon azt mindenki megérti, hogy egy öngyilkossággal kapcsolatos hírnél oda kell tenni: ha ön vagy közeli ismerőse bajban van, ide és ide fordulhat. Reklámot sem teszünk bele. Attól természetes módon félünk, hogy a pedofília, a családon belüli erőszak vagy éppen egy iskolai mészárlás bemutatása további agressziót szülhet. Ezeknél „könnyedebb” téma esetén azonban, érdekes módon, mégsem tart senki attól, hogy az értékvesztett állapotok bemutatása mentálisan vagy erkölcsileg rombolhat. Hogy az elkeseredetteknek nem kapaszkodót, hanem revolvert ad a kezébe.

Gondoljunk egy kicsit bele, mit veszíthetünk, ha a fiataljainkat a valódi értékek helyett a felületesség irányába lökjük?

Ha egy emberi sors szerencsétlenségeinek bemutatását hamis ideológiák mögé bújtatjuk? Ugyanakkora a felelősségünk, mintha egy drámai eseményről tudósítanánk!

Ha már nem tudunk újságíróként újat mondani, legalább figyeljünk arra, hogy a meghökkentő, megbotránkoztató történeteket ne öntsük le a liberalizmus és önmegvalósítás rózsaszín cukormázával, mert előfordulhat, hogy mi magunk is beleragadunk.

Czefernek Léna