A hatalmaskodó, zsaroló, magabiztos hipszterek esete a valódi melóssal
Csukódnak az ajtók a 70-es trolin az Operánál, az elektromos bábkötélre függesztett guruló kirakat elkezdene besorolni, de váratlanul a tehetetlenségi erő előre nyomja a felsőtestem és meghajlásra késztet a buszvezető felé, aki a hirtelen fékezés közben veszettül nyomja a dudát. – „Mia…..nyádat csinálsz b….meg? Meg akarsz halni? Ne pofázzál, itt se lehetnél! Takarodjál oda a járdára!” – mondja a tiszteletreméltó ember, akinek jelképes elismerésére még a fizika törvényei is rákényszerítenek, amikor életmentő fékezést hajt végre.
Az okítást egy egykerekes, kapaszkodó nélküli segway-en egyensúlyozgató hülyegyereknek címzi, aki megpróbált bevágni a busz elé, miközben az jött ki a megállóból. Ezt azután látom, hogy a szenteket megillető főhajtásból lassan ki tudok egyenesedni.
A busz a kereszteződésben lehagyja a segwayt, közben az utasok értetlenkednek, mellettem egy festék és barnaszofi aromáit árasztó melós unottan mondja a kollégájának: „nézd már ezt barmot, min gurul ez, és még vissza is pofázik Gyurikám, hát ííílyenn egy hülyéééét b….d….”.
Beállunk a következő megállóba a Zichy Jenő utcánál. A segwayes nem fogadta meg a tanácsot, önérzetesen az úton maradt, egyensúlyozott és jött, csak jött utánunk – egész egyensúlyozgató testtartásában nagyon önérzetesen, ezt nem győzöm hangsúlyozni –, míg be nem ért minket, és le nem kamerázta a buszsofőrt, szintén rendkívül önérzetesen. A hőstett megvolt, az igazság egykerekes bajnoka továbbiramodott, és elnyelte az első utca, ahol lekanyarodhatott. Ki tudja, lehet, hogy a buszvezető újabb tanácsát már megfogadta és az édesanyja pont abban az utcában lakik.
Mindez pár nappal a hírhedt biciklis affér után történik: egy kerékpáros áthajtott a piroson, majd a – rendőrök utólagos tájékoztatása szerint – hamis adatokat diktált be a törvény őreinek, mielőtt még végleg dührohamot kapott volna, hogy aztán tombolásának csúcsán belerúgjon az egyik rendfenntartóba.
A jagellók ezek után természetesen nem sokat teketóriáztak, a motorháztetőre nyomták, és továbbra is próbálták kiszedni a szintén önérzetes hölgyből valós személyi adatait. Az egocentrikus nyitott gondolkodók felsőbbrendű kasztja pedig akkorára növekedett az utolsó kultforradalaom óta, hogy a rendőröket utolérte elkerülhetetlen végzetük: a társadalmi igazságosság egyik harcosa épp arra járt, és felvette az intézkedést, mint aki kérlelhetetlenül dacol a fasiszta rendőrállammal.
A történet kulcsmondatai az ő szájából hangzanak el: „Legyenek kedvesek jönni tanúskodni, ha a hölgynek szüksége van rá, jó? Nem tudjuk, hogy mi történik, de…” – és eddig tart a gondolatmenet, legalábbis a kimondott része. Mert akinek nincsenek csökkent szellemi képességei, egyszerűen rájöhet, mennyire értelmetlen a „nem tudom, mi történt, de tanúsítom, hogy ez történt” típusú kinyilatkoztatás. Persze a kamera forog tovább, a logika nem akadályozhat meg senkit abban, hogy hősként tekinthessen magára. Ezt az örömöt nem veheti el senkitől egy olyan középkori társadalmi koncepció, mint a logika. Egyébként sem kell ezen gondolkodni, egyértelmű, ki a bűnös, és ki az áldozat, ez nem attól függ, mi történt. Ugyanez igaz a fentebb elbeszélt segway-es esetre is. Az egyik oldalon áll a nyitott gondolkodású, alternatív közlekedési eszközt használó hipszter, aki a szabadidejében bizonyára a Zöld Indexet bújja, vagy olvasói levelet ír a WMN-nek legújabb borzalmas tapasztalatáról a patriarchátussal kapcsolatban. A másik oldalon pedig ott van a reakciós melós, aki szarik a Zöld Indexre, a WMN-től pedig halálosan megrettent egyszer, amikor a felesége felolvasott neki egy „nagyon igaz” részletet. Ő az, aki tudott aludni, amikor többezer kilométerre innen égett az esőerdő, de hideg verejték jön rá attól a gondolattól, hogy egyszer átmegy egy figyelmetlen segway-esen vagy biciklisen azzal a böhöm piros fenevaddal, amiben a többi melóst viszi dolgozóba. Vagy az, aki naponta szembenéz a herbálos zombival, próbálja tőlük megvédeni a társadalmat, és örül, ha rendesen beállt „ügyfelekkel” találkozik, mert azok legalább nem annyira veszélyesek, mint az épp tiszta, cucc után vágyódó „kollégáik”. Bár lehet, ezután az agresszív biciklis után az 1-es számú sárga bolygó hollandi kísérteteit már régi cimborákként fogják üdvözölni.
Ők azok, akikkel a felsőbbrendű, világmegváltó küldetéstudattal rendelkező, haladó, hűdealternatív kaszt állandóan hadakozni akar. „Mer’ nem érti meg a parasztja, hogy én jót akarok, gátolja a fejlődést a suttyó!” Hát igen, Habermas wiki-szócikkének böngészése helyett sörözni szeret a haverjaival, ha épp nem dolgozik, de akkor is csak olyan prosztóságokról tud beszélgetni, mint hogy „már megint kikapott a Real”, vagy hogy melyiküknek volt a legjobb csaja a gimiben.
Ezt a fajtát a felsőbbrendűnek küldetéséből adódóan tönkre kell tennie, állandóan kamerára kell venni az ilyet, perrel fenyegetni vagy nyilvánosan megszégyeníteni. Például be lehet küldeni a videóanyagot egy olyan portálnak, amiről előre tudható, hogy a megfelelő narratívát írja meg a történtekről a nyelv kreatív használatával, az eset részleteinek „optimális” kihangsúlyozásával.
Aztán elégedetten hazamehet minden felsőbbrendű, és megnézhet egy jó filmet a társadalmi igazságtalanságokról, mondjuk a vér komcsi Pasolinitől, közben elalélhat önnön érzékenységén és művészi kifinomultságán.
Kár, hogy értelmezni már nem akarják az olasz zsenit. Pedig megvolt a véleménye az ilyen hatalmaskodó úri baloldaliakról:
„A világ valamennyi újságírója … kinyalja … a seggeteket. Én nem, kedveseim. Túlságosan is papa-fiacskája képetek van. Gyűlöllek benneteket, ahogy a papáitokat is gyűlölöm. … Félénkek vagytok, bizonytalanok, elkeseredettek …, de tudjátok azt is, hogyan legyetek hatalmaskodók, zsarolók, magabiztosak …: kispolgári tulajdonságok ezek, kedveseim. Amikor tegnap a Valle Giuliában összeverekedtetek a rendőrökkel, én a rendőrökkel rokonszenveztem. Mert a rendőrök a szegények fiai.” – írta a 68-as diáklázadóknak címezve az olasz regista.
„Hatalmaskodók, zsarolók, magabiztosak”, mintha csak a napokban fogalmazta volna meg.
Márton S. József
