Felértékelődik a személyes kapcsolat vagy erősödik az online világ hatása az életünkben?

– Mi történik, ha egy korábban tiltott dolog (esetünkben a számítógép használata) egyszerre csak kötelezettséggé, feladattá válik – mennyire kell féltenünk gyermekeinket a technika eme önkéntelen térnyerésétől? Jobb lesz a „munka” után visszatérni a valóságba, játszani, esetleg ha van lehetőség rá, kimozdulni?

– Igen, így már kevésbé vonzó a gyerekeknek az eszközhasználat, hiszen ez egészen más, mint a kapcsolati alapú kütyün lógás. Ugyanakkor a technika térnyerésétől egyáltalán nem kell félteni őket, jó ha van lehetőségük megtanulni, mi mindenre használhatják ezeket az eszközöket. Inkább attól kellene tartanunk, hogy ezek a használatok esetleg nem korszerű módokon történnek – ha például csak információhordozóként tekintenek (mondjuk a tanárok) egy-egy eszközre, akkor annak bizony nagyon rossz üzenetete van. Az a jó, ha az oktatók, egymást is segítve, újabb és újabb módszereket kezdenek el használni aszerint, hogy mi vált be, mi bizonyult kellően hatékonynak a gyakorlat során.

Ez az időszak most lehetőség ad a kísérletezésre, vagyis arra, hogy igazán korszerű módon vegyük igénybe a számítástechnikai eszközöket.

Természetesen ezt nem lehet az első pillanattól fogva  elvárni, de abban azért reménykedhetünk, hogy sok tanár és tanító törekszik rá, hogy folyamatosan fejlessze a módszereit. Vannak iskolák, ahol ez kiválóan megy. Például közösen Facebookoznak a gyerekekkel és a szülőkkel, ez pedig fenntartja, illetve erősíti a kapcsolatot a diákokkal. Az iskola és a fiatalok számára dupla kihívást jelent, hogy most a tanulást és a kikapcsolódást egyaránt a virtuális térben kell megoldani. Szerencsére olyan bejegyzéseket is látni, amikben a tanárok kiírják a diákjaiknak, hogy hiányoznak nekik, nagyon várják őket.

– Milyen hatással lehet a legkisebbekre, ha most több időt töltenek az „elektromos bébiszitterrel”, vagyis sokkal több mesét néznek? A szülők sokszor kénytelenek ehhez a megoldáshoz folyamodni, ha napközben a munkájukkal is szeretnének haladni. Mivel lehetne ezt valamiképpen ellensúlyozni?

– Sok szülő került most rendkívül megterhelő helyzetbe. A munkahelyi feladataik mellett segítenek a gyerekeiknek a tanulásban, illetve a fiatalok teljes szabadidejét illetően is ők azok, akik programokat, elfoglaltságokat találnak ki. Máskor az óvodában, iskolában töltött idő alatt a szülőknek lehetőségük volt egyéb dolgaikat intézni, most ez lényegesen nehezebben kivitelezhető. Ráadásul számos családban a nagyszülő is kiesett a rendszerből, ezzel pedig még egy fokkal több feladat hárult a szülőkre.

Természetes módon a legkisebbek „értik” legkevésbé a helyzetet – egyfelől úgy érzik, mintha mindkét szülő jelen lenne, de közben mégsem érhetők el eléggé.

Nem meglepő tehát az a választás sem, hogy a szülők engedélyével, sőt kezdeményezésére több mesét néznek a gyerekek. Tudjuk azonban, hogy ennek is vannak károsabb és kevésbé káros formái. A sok impulzust adó, intenzív képekkel operáló rajzfilmek, vagy más ehhez hasonló filmek nem szerencsések, mert túlzottan rátelepednek a gyerek elméjére, nem hagynak időt a történtek feldolgozására, átgondolására.

Lehet azonban nagyon jó megoldásokat is találni – vagy éppen kitalálni. Egyre több vers és mese lelhető fel az interneten, amiket színészek olvasnak fel, segítve a megértést, illetve valamelyest igazodva a hallgató tempójához. Többeknek saját élményként is biztosan megvan a Magyar népmesék, Szabó Gyula tolmácsolásában. Emlékezzünk vissza, ott csak néhány kép van a mese közben: ez a megoldás szintén a jobb megértést szolgálja. Sok jó és nézhető mesefilm van, közöttük mozifilmek is, amiket szintén tudok ajánlani. Természetesen ezeket először a szülővel együtt nézzék meg a kisgyerekek!

A családon belüli lehetőségeket se felejtsük el – például a nagyszülőket is megkérhetjük rá, hogy meséljenek az unokáknak.

– Hosszú távon vajon milyen hatása lesz az online terek oktatásba történt bekapcsolásának?

– Az biztos, hogy a gyerekek nem félnek az eszközhasználattól, mint ahogy jellemzően más területeken sem félnek az új készségek elsajátításától. Az úgynevezett frontális oktatás ebben a környezetben még kevésbé működik;

a tanároknak új módon kell viszonyulni a tanításhoz.

A gyerekek alapvetően szeretnek tanulni – 2-3 évesen még nem mondják azt, hogy „na hagyjuk ezt a magyar nyelvet, én nem tanulom meg, mert túl nehéz”. Ez a tanulás iránti vágy később sem múlik el, csak a tanításhoz kötődő kötelezettségek váltanak ki esetenként ellenállást, szorongást. Amit az online térben javaslok figyelembe venni, hogy nem a tanítani való anyag, hanem a tanítás módszertana az, ami segíti a tanulást. Az online térben valódi kérdés, hogyan lehet aktivitást, kapcsolódást kiváltani a gyerekekből, ezért kell kiscsoportos formákat, izgalmas kérdőíveket és az önálló gondolkodást lehetővé tevő módszereket kidolgozni és használni.

Több, a gyerekek saját aktivitását igénylő módszert kell alkalmazni, különösen olyanokat, amik önálló cselekvést, kreativitást igényelnek.

A gyerek a saját felfedezései mentén tanul a legjobban.

A feladat megértése után az is fontos, hogy gondolkodhasson, maga keresse a megoldást, vesse azt össze másokéval, s utána ismerje meg a helyes eredményt, amit így lényegesen könnyebben tud megérteni, feldolgozni és megjegyezni.

A természetes tanulási folyamat része a gyerek kíváncsisága, a gyermeki elme integrativitása, azaz a tapasztalatok és ismeretek összerendezésének, összekapcsolásának képessége, a hibákból való tanulás képessége, a tanárral való kapcsolat.

Összességében jócskán adhat többletet az online tér használata – az önállóság, a kreativitás kihasználásával és fejlesztésével –, de ez más módszertan, nem a szokásos megoldások számítógép előtti alkalmazását jelenti.

– Mi a helyzet a kamaszokkal? Korábbi beszélgetésünkben említette, hogy a bezártság, a kortársak hiánya talán őket viseli meg a leginkább. Mennyire tudja ezt a digitális kapcsolattartás ellensúlyozni, illetve milyen veszélyei lehetnek annak, ha a fiatalok most a korábbinál is jobban belevesznek a virtuális világba?

– Ez a fajta elzártság valóban nagyon nehezen viselhető ennek a korosztálynak, leginkább ők azok, akik nagyon várják, hogy személyesen is találkozhassanak egymással. Ők eddig is jók voltak a digitális kapcsolattartásban, néha túl jók is.

Most még nem tudni biztosan, de lehetséges, hogy felértékelődik a személyes találkozások jelentősége. Én tehát fordított hatásra számítok: a jövőben többet fogják egymást személyesen, a virtualitáson kívül keresni.

Azt mindenestre ajánlom a szülőknek, hogy hagyják a gyerekeiket találkozni a többiekkel. A személyes együttlétek lényegesen dinamikusabbak, gazdagabbak, mint az online térben megvalósulók. Az online tér csak pótló eszköz, fenntartja a kapcsolatot, de nem helyettesíti annak érzelmi gazdagságát.

Tehát én bizakodó vagyok!

– Milyen praktikus tanácsokat tudna adni a szülőknek a jövőre nézve? Hogy segítsék gyermekeiket kiegyensúlyozottan használni a digitális készülékeket, kiaknázni az azokban rejlő pozitív lehetőségeket, anélkül, hogy a függőség kialakulna?

– A függőséget nem az eszköz okozza, az csak megjeleníti, eltakarja a többi problémát. Mint ahogy az embernek általában, a gyerekeknek is, de különösen a kamaszoknak nagy az igényük a társas kapcsolatokra. A sok „kütyün lógás”, a barátokkal, feltételezett barátokkal, de főleg ismeretlenekkel való kapcsolattartás ezt, a társas kapcsolatok iránti igényt „hivatott” kielégíteni.

Sok esetben tényleg csak virtuális ismeretségről van szó; így kerülhetnek kapcsolatba a gyerekeink tisztességtelen szándékú idegenekkel, akik aztán ezt a „jó ismeretséget” használják ki saját céljaikra. Ennek egyébként a legfőbb ellenszere, ha a gyerekeinknek már a kezdetektől azt mondjuk, hogy a virtuális térben csak azzal legyenek kapcsolatban, akit előtte már személyesen megismertek.

Van persze játékfüggőség is, ami szintén fakadhat kapcsolati problémákból, a valós kapcsolatok hiányából.

Attól azonban nem kell tartani, hogy maga a mostani helyzet függőséget okozna – annak mások a kiváltó okai.

A függőség olyan állapot, amelyben az adott tevékenység minden más, normális menetben egyébként elvégzett tevékenységet felülír – a függőségben szenvedők elfelejtenek enni, egész éjjel fennmaradnak, nem mennek el iskolába, edzésre, barátokhoz stb.

– Ha már a függőségeknél tartunk: mi is játszottunk fiatalkorunkban például Comodorre 64-es készülékkel, mégis abba tudtuk hagyni, amikor már nem volt annyira menő. Lehetséges, hogy felesleges a szülői aggódás, és a kütyüzés is csak egy múló korszak a fiatalok életében? Vagy a számítógép esetében azért összetettebb a helyzet?

– Azt hiszem, a Commodore 64 inkább a játékról, az újdonság megismeréséről szólt, a kíváncsiságról – illetve egyfajta „versenyről”: ki tud többet ezekről a merőben új eszközökről és a használatukról? A mostani fiatalok nagyon sok telefonos appot használnak, de ez ma már nem verseny. Ez már sokkal inkább a kényelmességgel, a praktikummal van kapcsolatban. Ilyen módon „vesznek” jegyet a buszon, bérelnek elektromos rollert, vásárolnak koncertjegyet.

Összességében azt gondolom, hogy a sok eszközhasználat belső szabályozásával van a baj: ha a szülő elmegy az oviba a gyerekért, és amíg vár rá, addig is a Facebookot bújja, akkor azzal ő állít fel rossz sorrendet a gyerek előtt. Tehát itt nemcsak a fiatalokról, hanem egy össztársadalmi szinten is megjelenő, nagyon erős kommunikációs változásról van szó.

Czefernek Léna

(Kiemelt képünk forrása: Pixabay)