Az egész teremtés várja, hogy az Atyát dicsőítsük!
Miután az apostolok az első pünkösd idején elteltek a Szentlélek rájuk leszálló erejével, többé nem bujdostak zárt ajtók mögött. A rejtőzködés azonnal elmúlt – kiléptek az utcára, hogy a feltámadt Krisztusról tanúságot tegyenek. Egyszerűen és határozottan elmondták, hogy Jézus miként vette magára a bűneinket, hogyan győzte le a halált, és dicsőítette meg az Atyát.
Attól a pillanattól nem akartak mást, csak Jézus életét élni. Hasonlóvá szerettek volna válni a Mesterükhöz. Ezért voltak boldogok, ha szenvedés érte őket, mert ezzel az Atyaisten kedvében járhattak. Megbizonyosodtak arról, hogy akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. „Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem
a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, Atya” (Róm 8,15).
Ez a pünkösdi Lélek emlékeztette őket Jézus tanítására is. Ezért tudták Istent Atyának nevezni, amikor megszólították őt. Észrevették, hogy Jézus áldozata által valóban Isten gyermekeivé váltak; többé nem az egyéni teljesítményük és a Törvény által előírt gyakorlatok tartották meg őket, hanem éppen az az állapot, amelyben Isten nélkül semmit sem tehettek.
Teljesen az Atya szeretetére szorulnak és hagyatkoznak.
Rádöbbentek, hogy annak idején Jézus miért lobbant haragra, amikor nem engedték hozzá a gyerekeket. Azokat a tizenkét éves alattiakat, akiket még nem köteleztek a zsidó vallási törvények betartására. Az apostolok úgy látták, hogy ezek a srácok ne zavarják a törvényt betartó, érett felnőttek köreit – főképpen pedig ne a Mesterét.
Ám Jézus szembemegy ezzel a felfogással, mert az hamis képet közöl Istenről, akit ő Atyaként ismer és mutat be. Ez az aspektus már a tizenkét éves Jézus esetének jeruzsálemi elbeszélésében is felfedezhető. Az éppen a Törvény hatálya alá került, felcseperedett gyermek nem az előírt vallási törvényeket betartását hangsúlyozza:
„atyja dolgaiban” kellett lennie.
A Miatyánk Jézustól tanult imádsága erre a látásmódra teszi rá a pecsétet. Ha Istenhez fordulunk, Atyának szólítjuk őt, mert az ő gyermekei vagyunk; nem pusztán a szentimentális vonatkozások miatt – miszerint egy gyermek bizakodó és tiszta –, hanem mert egy gyermek éhen hal a szülői gondoskodás hiányában. Vagyis az, hogy egyáltalán egyszer eljuthatunk Isten országába, nem a saját érdemeink miatt történik majd, hanem egyedül Isten atyai, minket fenntartó szeretete által.
A felnőtteknek érdemes a gyermekektől megtanulniuk, mit jelent ez a teljes Istenre hagyatkozás. Ez az „égi Apuka” pedig akkor „örül”, ha a gyerekei tőle várják a segítséget, és elhiszik, hogy
nem követ, hanem kenyeret
ad nekik enni. Hogy a rossz a világban nem tőle származik, és hogy minden rossz ellenére ő a gyermekei mellett áll, hazavárja őket az atyai házba, ahol sok lakóhely van.
Jézus miatt a keresztények fogadott fiakká lettek – az istengyermekség egyben társörökössé tette őket. Nem az érdemeik miatt, hanem Krisztus megváltó keresztáldozata révén. Ezért minden dicsőítés alapja éppen ez a legnagyobb szeretetről tanúskodó, szenvedést is vállaló, golgotai tett. A minden helyzetben
az atyai szeretettől függő állapot.
Jézus erre mutatott példát, amikor nyitottságunk érdekében a gyerekeket tette mércévé. „Kisgyermekeket vittek hozzá, hogy megérintse őket, a tanítványok azonban rájuk szóltak. Amikor ezt Jézus észrevette, megharagudott, és így szólt hozzájuk: Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony mondom nektek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be oda. Ekkor átölelte és kezét rájuk téve megáldotta őket” (Mk 10,13-16).
Amennyiben sikerül ezt a gyermeki – istengyermeki – lelkületet elmélyítenünk saját magunkban,
belépünk a mennyei Atyát megillető szüntelen dicsőítésbe. Az egész teremtett világ számít erre, mert az Istent dicsőítő ember a helyén van. Nem rombol, hanem elfogad és megőriz.
A teremtésvédelmi hét üzenete arra sarkall bennünket, hogy kezdjünk bele már most az Istendicséretbe. Az Atya dicsőítésébe, amely a környezetünk számára sem lesz közömbös, pusztán „vallásügyi” kérdés, hanem kihat rá. Ahogyan Szent Pál apostol is írja:
„(…) az egész természet (együtt) sóhajtozik és vajúdik mindmáig.
De nemcsak az, hanem mi magunk is, akik bensőnkben hordozzuk a Lélek zsengéjét, sóhajtozunk, és várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását” (Róm 8,23).
Ha elkezdünk dicsőíteni, megleljük a helyünket a teremtett világban és a kapcsolatunkban is Istennel. A dicsőítés ilyen módon a teremtésvédelem része. Nagyon is.
Gável András
A kiemelt kép forrása: Gável András
