Jól vagyunk, hiányoztok!
Amióta a karantén elkezdődött, az egyetlen kimozdulási forma, amelyet a gyerekek számára engedélyezünk, az a biciklizés. Szigorúan érintésmentes elfoglaltság, amit kiválóan lehet a 1,5-2 méteres távolság megtartása mellett is űzni, miközben kimozogjuk magunkból a napközben felgyülemlett feszültségeket. Olyan nagy lett a lelkesedés eme tevékenység iránt, hogy a gyerekek most már minden különösebb cél nélkül is képesek nekiindulni mindenféle hegyvölgy és dombvidék megmászásának (a környékünk nem éppen egy amszterdami bicikliközpont, s jóformán semmilyen sík terep nem található rajta).
Egy ilyen lelkes kerekezés alkalmával jutottunk el végre az óvoda mellé, eddig a lányok ugyanis finoman tiltakoztak a helyszín meglátogatása ellen. Mi azon „szerencsések” közé tartozunk, akik olyan kis korkülönbséget vállaltak, hogy éveken keresztül volt ikrekhez hasonló kihívás a gyerekek ellátása, ám most minden eddigi nehézség értelmet nyert a karanténnak és a koronavírusnak hála: annyira összenőttek a gyerekeink, hogy egy picit sem hiányoztak számukra a társak vagy a megszokott közösség. Jól elvoltak, na.
Egészen mostanáig. Az óvodánál ugyanis az alábbi, megható kép fogadott minket: 
Nekem elment a hangom a meghatottságtól. Tudtam, hogy egy olyan közösségbe járnak a gyerekeink, ahol egyenként mindenkit szeretnek, ahol a kicsikre külön-külön is odafigyelnek, ahol a hiányzókat visszavárják és számon tartják a gyógyulásukat. Nem mondták, de a lányokban is hasonló fogalmazódhatott meg, mert azonnal elhatározták, hogy amint hazaérnek, válaszolnak az óvónénik és dadusok kedves üzenetére, amit azóta meg is tettek. Megindultan gurultunk tovább. Azaz csak gurultunk volna, mert a következő pillanatban felfedeztünk egy másik üzenetet, ami a szemben található idősotthon kerítésén virított:
Akik csak egy kicsit is figyelemmel követték az elmúlt hetek eseményeit, azok számára talán magyarázat nélkül is világos, milyen erős üzenete van ezeknek a feliratoknak. Egy koronavírus által felforgatott világban, ahol az óvodák bezártak, a szülők otthon balanszíroznak a munka és a karanténtól felpörgött gyerekek nevelése között, ahol az idősotthonok csatározások színtereként, potenciális gócpontokként, és sajnos ezzel együtt fertőzés- és életveszélyes területként vannak bemutatva,
ezeknek az épületeknek a falából valami mérhetetlen nyugalom sugárzott.
A szeretet és gondoskodás meleg ölelése, amire mindannyian annyira vágytunk az elmúlt időszakban. 
Mert a bizonytalanság sajnos nem csupán a nehéz helyzetben élők lelkét kezdte ki a karantén alatt. Szenvednek tőle a kertes házban lakók, a munkába igyekvők, a teli hűtővel rendelkezők is. Ezért is nagyon fontosak ezek az apró gesztusok, amelyeket a rólunk és szeretteinkről, legfontosabb kincseinkről gondoskodók tettek felénk.
Még mindig nem tudjuk, mit tartogat a jövő; várjuk a következő bejelentést, enyhítést, szigorítást, második hullámot, bármilyen hírt, amibe belefogódzhatunk bizonytalan jövőnket kutatva – s közben ezek az üzenetek olyanok, mint egy-egy magabiztos simogatás: hiányoztok, ne féljetek, mi vigyázunk rátok!
Czefernek Léna
