Isten a nehézségeket is áldássá formálja – Példaképünk Madarász Isti és Kerekes Monika

– A közel húsz év során egyaránt tapasztaltak örömet és megpróbáltatást. Mi az Önök kapaszkodója a házasság hepehupás időszakaiban?

Isti: Az érzelmi állapotunk állandóan változik, együtt és külön is. Már a házasság elején nagyon gyorsan megtanulja az ember, hogy nem a pillanatnyi érzelmekre kell alapozni, és azok szerint értékelni, hogy jó vagy rossz a házassága. 

Nekünk az egyik legfontosabb kapocs, hogy mi szeretnénk egymással szuper házasságban lenni. Ezért mindent megteszünk!

Amikor éppen nem érezzük úgy, hogy most jó, akkor is kitartunk ebben, és ez a legnagyobb mélységekben is megtart. Nem azon siránkozunk, hogy milyen lenne ha, hanem azt nézzük, hogy ami nem jó, hogyan tudjuk megjavítani. 

Nem várjuk meg amíg elharapódznak a dolgok, és ennek fényében megéljük azt a híres bibliai verset, hogy „ne nyugodjék le a nap a ti haragotokkal” (Ef 4,26). Erre mindig nagyon büszkék voltunk, hogy ezt milyen jól csináljuk, aztán egyszer csak eljött az az idő, amikor már csak reggel békültünk ki, de legalább reggel kibékültünk. Sajnos sokan sem este, sem reggel nem képesek kiengesztelődni egymással. Emellett a rutin is edzi az embert: Tudjuk, hogy a rossz után mindig felfele visz az út, és valami jó kell következzen. Ha mindketten hajlandóak vagyunk tenni azért, hogy a rossz elmúljon, akkor nem lehet baj, kár lenne kidobni azt, amit az évek során együtt építettünk!

Monika: Az Istennel való kapcsolatunk is sok erőt ad. A közel húsz év házasság idején mindig volt egy szint, ami alá nem mentünk. Ahogy az Istenben való hitünkben is vannak kétségek, rossz időszakok, kilátástalanságok, vagy ha éppen nagyon jól mennek a dolgok, és elkacsintgatunk Istentől, akkor is van egy alap, amit soha nem tud az ember lerombolni, és ez megtart!

Kettőnknél semmi nem tudja megingatni azt, hogy Isten létezik, Ő a mi Atyánk, hiszünk benne, és ez megmásíthatatlan, történjen bármi. Valahogy a házasság is valamiféle ilyen alapkő.

Állandóan építeni akarunk rá, de az alap megmarad szilárdan, nem romboljuk le, legyen éppen jó vagy kevésbé jó benne lenni. Nem tudom, hogy valaha volt-e olyan, hogy az alapig rombolódott volna le az általunk épített kapcsolatunk. Nem vártuk meg soha, hogy amit együtt építettünk, az ennyire veszélybe kerüljön. Az érzések szintjén eljuthat oda az ember, hogy nullán vagy mínuszban érzi a bizalmat, szerelmet. De nem szabad erre hagyatkozni. Ekkor kell engedni, hogy Isten hasson, és a társunknak is kell hagyni, hogy tenni tudjon valamit, amivel újra megérint.

Szeretettel át lehet hidalni a nehézségeket.

– A válások által átitatott világban miért éri meg a házasságot választani, és kitartani benne?

Isti: Nagyon kevés olyan válást látunk, ami után az új kapcsolat hosszútávon harmonikus és valóban jobb, mint az előző. Mindig azt mondom, hogy a mi házasságunk is szuper volt az elején, azért is házasodtunk össze, mert ezt akartuk megélni! De természetes, hogy idővel jönnek a nehézségek, változunk. De a mélyponton sem dobjuk ki, amit együtt építettünk! Sokan ott rontják el, hogy itt feladják. Pedig, ha őszinte magához az ember, rájön, hogy miért is lenne egy másikkal jobb, ha közben én ugyanaz maradtam? Miért dobnám el azt a kapcsolatot, amin egyértelműen rajta volt Isten áldása is?!? Inkább javítsuk meg! Nem azt mondom, hogy nem lehetséges, hogy másodszorra valakinek jobban sikerül a házassága, sőt, fontos, hogy ebben is kegyelmesnek kell lennünk –, de nemesebb megjavítani az elsőt! Nemrég olvastam, hogy Japánban egy régi szokás szerint eltört tálakat, értékes szobrokat aranyozással ragasztanak össze, kiemelve ezzel a „hegeket”. Ez a kintsugi-technika. Nem arra törekednek, hogy eltűnjenek az illesztések, sőt, azért használnak aranyat, hogy kiemeljék a törött tárgy szépségét. Úgy vallják, hogy ettől lesz értékesebb az adott darab, mert látszik, hogy széttört, és összeragasztották. Az a forradás, a heg értéket ad neki.

Huszonévesként semmit nem tudtunk arról: mi lesz velünk, hol élünk és dolgozunk. De azt tudtuk, hogy nagyon szeretjük egymást, és együtt akarjuk az életünket leélni.

Tudtuk, hogy ha egymás mellett döntünk, akkor ez így marad – lesz, ami lesz. Huszonévesen nem sokan érzik ennek a súlyát, de idővel az elhatározás kezd megnemesedni. 

Monika: Manapság ez nem divat, hogy bármi vagy bárki mellett elköteleződjön az ember. Házasságunk elején sok döccenő volt, de mindig azt néztük, hogy ezen a nehézségen hogyan megyünk át együtt. Soha nem a kapcsolatot, hanem a helyzetet kérdőjeleztük meg. 

– A gyermeknevelés az Önök helyzetében nem egyszerű, hiszen a kisebbik fiuk egy ritka betegséggel született. Szülőként hogyan tudtak ezzel szembenézni? Azóta milyen örömöket éltek át gyermekeik révén?

Isti: Abból a szempontból jobb a helyzetünk, hogy a kisfiunk folyamatosan fejlődik, és egyre könnyebb a teher. Bár az első egy-két évben tényleg az volt a kérdés, hogy egyáltalán életben marad-e. Sűrű homály volt, amiben benne találtuk magunkat. Sokkoló, hogy az ember mindig hall ilyen eseteket – de ezek mással történnek meg, nem velünk –, de egyszer csak ott találod magad a közepében. 

Az egyik ilyen nagyon tudatos döntése a házasságunknak ebben az időben született, mert nagyon sok kezelésre kellett járni, az elején napi szinten. Ekkor tudtuk meg, hogy a magyarországi statisztikák szerint azok a házasságok, ahol a gyermeknek valami súlyos betegsége van, 75 %-ban válással végződnek. Sajnos ez teljesen érthető, hiszen elképesztő mélységeken megy át ekkor a kapcsolat.

Ekkor egymás szemébe néztünk, és azt mondtuk, most tudatosan elhatározzuk, hogy bármi lesz, mi erre nem fogunk rámenni. 

Ez különösen a nehéz kezelésekkel kapcsolatos döntéseknél volt nagy segítségünkre, amikor egyikünk például egy kezelés mellett, a másikunk ellene érvelt. Persze ilyenkor hamar ott az ember, hogy kétségbeesésében felteszi a kérdést: a másik meg akarja ölni a gyermeket?!? Na ilyenkor nagy segítség tud lenni egy ilyen elhatározás, hogy nem egymás ellen, hanem közösen fogunk harcolni, hiszen mindketten az ő javát nézzük és akarjuk. Az nagy áldás az életünkben, hogy Tibi helyzete nem rosszabbodott, hanem igazából javul évről évre. Persze megvannak a maga határai, gyengeségei, amik egy idegennek szembetűnnek, de mi már észre sem vesszük. Azt befolyásolta, hogy szerettünk volna egy harmadik gyermeket, de a betegségének ez is egy hozadéka, hogy erről le kellett mondanunk. Viszont rengeteg szeretetet, örömet kaptunk rajta keresztül is.

Ez így nem igazság! Nagyon féltjük a kisfiunkat, az akkor három éves kislányunkat (ő hogy fogja feldolgozni, hogy a figyelem kb. 90 %-ban az öccsére összpontosul), de nem lehet, hogy mi erre rámenjünk! Úgynevezett „meg nem támadási szerződést kötöttünk”. Amikor az a problémád, hogy vajon életben marad-e a gyermeked, nem érdemes veszekedni olyan apróságokon, mint hogy ki mosogat. 

Monika: Ez életmentő volt! Hiszen olyan homály telepedett az életünkre, amiben éreztük a szomorúságot, a teljes kétségbeesést, a tanácstalanságot. Napról napra próbáltuk csinálni a feladatokat, annak ellenére, hogy azt mondták, nincs sok értelme, de mi mindenbe belekapaszkodtunk. Ezt a szerződést Isti találta ki, és olyan volt számunkra, mintha egy fényforrást adott volna a kezünkbe. Ez másoknál is lehet egy erőforrás, eszköz. Erőt adott a döntés, mert a homályból ki tudtunk világítani, és jelezni a másiknak, hogy itt vagyok melletted, nem vagy egyedül.

Isten áldássá tudja formálni azt az elképesztő nehézséget, amivel meg kellett a kisfiunknak küzdeni.

Az a rengeteg fejlesztés és torna, ami fárasztó és sokszor fájdalmas volt, ami miatt nem élhette az önfeledt gyermeki időszakát, nagyon megedzette őt. Ezek által olyan feladattudata, kitartása lett, hogy amikor jön egy nehézség, nem torpan meg. Nagyon sok egészséges gyerek, akinek minden gördülékenyen ment, sokkal hamarabb megtorpan, ő meg azt mondja, hogy ez most valami új dolog, amivel megint meg kell küzdenem. Ez elképesztő! Ezt szerintem fel kéne írni receptre minden gyermeknek és sok esetben felnőttnek is: az életben vannak dolgok, amikért meg kell küzdeni, de igazán harcolni nem rossz dolog, hanem a javunkat szolgálja. 

– A családból milyen értékeket hoznak, melyeket mindenképpen át szeretnének adni gyermekeik számára?

Monika: Isti abszolút keresztény családból érkezik, én pedig édesanyám révén kaptam meg a hitéleti nevelést. Ez az elsődleges és legfontosabb, amit át akarunk adni. Ahogy telik az idő, egyre fontosabbá válik a család is. Most a koronavírus időszaka is rávilágít arra, hogy fontos a család szeretete. 

Isti: Édesapám, nagyapám és nagybátyáim is lelkipásztorok. Ami édesapámnál példaértékű volt, hogy próbálta a családja előtt minél nyíltabban megélni a hitét, nem kezelte magánügyként. A nyolcvanas években évről évre elvesztette az állását. Ilyenkor leültette a családot, és elmagyarázta a helyzetet, majd imádkozott. Ezt mi lassan megtanultuk, és értettük a miérteket. Ha ezt csendben a sarokban tette volna, nem értettünk volna az egészből semmit. Ugyanakkor nagyon jó volt abban részt venni, hogy amikor Erdélyben zajlott a forradalom, nem néztünk otthon tévét, hanem édesapámmal elutaztunk minden hétvégén az ottani gyülekezetekbe élelmiszert vinni. Ennek az önkéntes szolgálatnak élményét is mindenképpen át szeretném adni gyermekeimnek. 

A bocsánatot kérni–megbocsátani dinamikája nagyon fontos a házasságban, a kapcsolatokban. Ezt a mi példánkon keresztül tudják a gyermekeink elsajátítani, és ez is különösen fontos dolog! Hiszen néha a gyerektől is bocsánatot kell kérni. Tisztelettel kell bánni a gyerekkel, néha nekünk is be kell látni a hibánkat, hiszen csak akkor tanul meg bocsánatot kérni, ha átéli, hogy milyen a bocsánatkérés és a megbocsátás. Erre különösen figyelünk.

– A munka terén, Isti, Ön most épp egy új film forgatásán dolgozik, illetve dolgozna. A koronavírus viszont jócskán nehezíti ezt. A hit hogyan tud erőt adni az ilyen váratlan helyzetekben? 

Isti: Nagyon bekavart a forgatásba a vírus. Először a 100 főnél nagyobb stábból kellett elengednünk embereket, hogy ne lépjük túl a határt, aztán teljesen le is kellett állnunk. Addigra a film felét forgattuk le, és azóta is várunk. Kicsit realista és nem optimista vagyok: hamarabb fog újraindulni az élet, mint hogy mi el tudjunk kezdeni forgatni, mert egy nagyon nagy produkcióról van szó. Idős színészekkel és csecsemőkkel is kéne forgatnunk, így nem tudom, mikor tudjuk újrakezdeni. Amink megvan, most azzal dolgozunk: vágjuk, összerakjuk, amit lehet.

Az intenzív előkészületek, sokszor 24 órát felölelő munka után a legnehezebb a leállás, „lenyugvás” volt. Nem tudom mi lesz, vagy lesz-e egyáltalán valami, de az bennem van, hogy Isten velünk lesz. Szüntelen eszembe jut, hogy „akik Istent szeretik, minden a javukra válik” (Róm 8,28) – ez közhely sokak számára, de ebben az időszakban nagy erőforrás lehet.

Most az emberek fogékonyabbak lettek Istenre, hiszen valamibe kapaszkodni kell. 

Ezt a részét élvezem, mert végre nyitnak Isten felé sokan, és talán észreveszik, hogy vannak olyan emberek, akik a hitükbe és Istenbe kapaszkodva jobban vannak, és ez vonzóvá válik számukra. Két hónapja az volt az emberek problémája, hogy lassú a wifi, most meg hálásak vagyunk, hogy egyáltalán van wifi.

Ezeken a próbákon keresztül mind az emberek, mind a házasságok erősödnek. 

– Monika, a családi élet mindennapjaiban milyen pluszt ad a hit – főként a koronavírus idején?

Monika: Nekem nem változott annyit a helyzet, mint Istinek, mert itthonról szerkesztek szövegeket, és ez megmaradt ugyanúgy. Viszont a másik állásom megszűnt: pedagógusként a mozis korhatár-besoroló bizottságban dolgoztam; mivel minden mozi bezárt, így ez a munkám is most elúszott. 

Nekem az a nagy változás, hogy a családból mindannyian itthon vannak. Főleg Isti, hiszen ennyit itthon még sose láttam, mióta együtt élünk (nevet), lehet még a nászúton se voltunk 0-24 órában együtt. Nagyon kemény volt az első két hét, alig jutott időm a levegővételre, de kiderült, hogy nem esünk egymás torkának, hanem mára már élvezettel társasjátékozunk. 

Isten most különösen a megnyugvást jelenti, Ő az, aki visszaránt a nehézségekben, aki békességet ad. Aki, ha nem is látjuk, hogy mi az akarata, de azt mondja biztatva, hogy várj csendben.

– Annak idején, a házasság hete arcaiként (2017-ben) a „Veled kiteljesedve” mottót választották. Ma is ez lenne a mottójuk? Mit jelent Önök számára ez három év távlatából?

Isti: Sokat változott a világ a három év alatt! Eljött egy másik korszak. Most aktualizálva nem ezt választanánk, hiszen kicsit különállóbb harcokat kell vívnunk, és valahogy egymást támogatjuk a másik kiteljesedése felé. Arra figyelünk a legjobban, hogy jól megvagyunk, de ne távolodjunk el, mert most mindketten más pályákon mozgunk, és ebben bizony fenn áll az eltávolodás veszélye. Oda kell figyeljünk, hogy egymásba kapaszkodjunk. 

Monika: Állandóan visszatalálva hozzád – talán illőbb a mostani helyzetünkre. Akkoriban, három éve, nagyon nehéz szakasz végén voltunk, amiben megéltük, hogy mindenben, amin átmegyünk, egymást segítve kell haladnunk. Mostanra más út kezdődött (a gyerekek is nagyobbak), inkább azt kell folyamatosan a házasságunkért megtennünk, hogy újra és újra összetalálkozzunk. Amikor Istinek nagyon sikeres időszaka van, mi meg a gyerekekkel valami teljesen mást élünk meg közösen, abban kihívás megtalálni este a közös hangot, de nem lehetetlen, és ezen dolgozunk.

Fura is lenne, ha megmaradnánk egy életen át ugyanabban az életállapotban, és nem lennénk hajlandók figyelni a körülöttünk és bennünk lévő változásokra. 

 

Gyöngy-Pethő Krisztina

Fotók: Kerekes Monika és Molnár Isti