Meg kell tanulnunk dicsőíteni Istent a szenvedésben is
„Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” – olvashatjuk a 22. zsoltár kezdősorában a fájdalmas felkiáltást, amelyet Jézus Krisztus kereszten elszenvedett haláltusájának drámai pillanatában viszonthallunk. Az ószövetségi zsidó költemény a szenvedésről és a megszabadulásról szól. Az igazról, aki mintha az egész emberiség fájdalmát hordozná és szenvedné el egy személyben, de aki ennek ellenére Istenbe veti bizalmát és hűségét.
Dér Katalin teológus, klasszika-filológus szerint a költemény különleges helyet foglal el a zsoltárok között a benne leírt végletek miatt. A halál és a legteljesebb élet egyaránt megtalálható benne, amelyek közül az élet kerekedik végül felül. „Olyan zsoltár, olyan prófécia nincsen még egy, amely
a teljes Krisztus-eseményt
magába foglalná, Jézus szenvedését, halálát, lekerülését az alvilágba, feltámadását, sőt egy villanás erejéig még mennyei tartózkodását is. A 22. zsoltár ezt a teljességet adja, ebben egyedülálló” – fogalmaz a szerző a Zsoltárok misztériuma című könyvében.
A szenvedés és annak enyhülése háromszori, lélektani hullámzása, mint egy megtisztulási folyamat megy végbe a szemünk előtt, mígnem elérkezünk az Istenbe vetett bizalom megrendíthetetlen bizonyosságáig. A szenvedő alany felszínre hozza a
korábbi emlékeit Isten jóságáról és kegyelméről.
Elképzelhetetlenül mélyről, az ember oldaláról nézve a kárhozat szintjéről indítja a zsoltáros ezt a lelki folyamatot. Az Istentől elhagyottság egyenlőnek tűnhetne a nem létezéssel, de másról van itt szó: az Isten nélküli létről, ami konkrétan a pokol kínja.
„Az Isten nélkül maradást, a kárhozatot egyetlen ember tapasztalta meg még itt a földön: Jézus a kereszten” – állítja Dér Katalin, aki szerint Jézus nem pusztán magára vette a mi bűneinket, hanem egyenesen azonosult a bűnnel. A bűn teljessége lett. Vagy ahogyan Pál apostol írja:
„Isten értünk bűnné tette”.
Nem bűnössé, amilyen a többi ember, hanem egyenesen átokká minden emberért. Jézus ezért éli át az Istentől elhagyottság állapotát, és ízleli meg „egy időre a kárhozatot, az Isten nélküli létet, hogy senkinek, aki hisz benne, ne kelljen megtapasztalnia”.
A zsoltáros elbeszéli, hogyan gúnyolják ki az Istenbe vetett bizalmáért, hogyan osztják szét ruháit és számlálják meg csontjait. A hős mégis újra csak bízik mindezek ellenére, mert felidézi magában korábbi életének emlékeit, amelyekből most erőt merít. Mégis a „vérengző fenevadak” minden ok nélkül, pusztán az ölés szándékától vezérelve az életét akarják – éppen úgy, mint Jézus elítélésénél vagy a kereszt alatt.
Jézus azonban nem szitkozódik, egy szóval sem panaszkodik.
Áldozata tökéletesen önkéntes, amelyben a szeretet teljessége tárul elénk.
A szenvedés mélypontján azonban történik valami, amely megfordítja az eddigi folyamatot, és új távlatba helyezi. Az igaz ember szenvedése örömmé, panasza dicsőítéssé válik. Egy megdönthetetlen tanúságtétellé Isten munkájáról és annak győzelméről.
A zsoltár profetikus vonulata a megváltás előképe. A hős, aki a legteljesebb mértékben tapasztalta meg saját halálát és a szenvedést, kiderül, hogy ezzel
mindenkit megmentett.
Emiatt dicsőít, ám most már nem egyedül, hanem mindenkivel, akikért ezt az egészet vállalta. Ünnepet, lakomát látunk magunk előtt.
Ez az ünneplés az egész világra és annak idejére kiterjed. Az így összesereglett gyülekezet ünnepel. A lakoma képe utal az utolsó vacsora termére és az Eucharisztiára, valamint az eljövendő mennyei lakomára is. Mindez annak az egyetlen, idő feletti, örök áldozatnak az érdeme, amelyet az életét önként adó, igaz ember hozott meg szeretetből.
Jézus tehát a legnagyobb dicsőítésre ad példát a kereszten
elszenvedett haláltusája során, megízlelve a kárhozatot. Ennek ellenére mindvégig bízik Istenben, amelyet így fejez ki: „Atyám, a te kezedbe ajánlom lelkemet”.
A 22. zsoltár utolsó kijelentése súlyos és mindent megmagyarázó, szintén profetikus távlatokat felmutató:
„Cselekedett az Úr”.
Ám ez nem arra utal, hogy valamit tett volna az Úr, hanem hogy ő akarta, hogy ez az egész így legyen. Megengedte, hogy az ő fia szenvedjen annak érdekében, hogy sokakat megmentsen.
A záró mondat Jézus ajkát is elhagyja a kereszten – „Beteljesedett” –, amelyből arra következtethetünk, hogy Jézus hívő zsidó emberként a zsoltár egészét elmondta. Vagyis az Isten Fia, a Megváltó, miközben a legnagyobb elhagyatottságot, poklot és szenvedést élte át,
mindvégig magasztalta az ő Atyját, akinek akaratát cselekedte egész életében.
A zsoltárt énekelve imádkozták el. A Dávid királynak tulajdonított ének lüktetését is meghatározza a szent író:
„A szarvastehén hajnalban”
dallama szerint volt ajánlott elimádkozni az ismeretlen igaz emberről szóló sorokat. A lüktetés érzékeltetésére javasolt profán ének a hétköznapok valóságába engedi a heroikus tartalmú költeményt, mintegy kifejezve a szándékot, hogy a szenvedést szüntelenül dicsőítő lelkülettel kell tudnunk elfogadni és átölelni.
Jézus a zsoltár sorai mögött átsugárzó profetikus alakja arra ösztönöz bennünket, hogy mi is
fogadjuk el a keresztet,
és ne féljünk azt a mindennapjaink részévé tenni, amely által egyre igazabb dicsőítőkké válhatunk. Ettől kezdve, még ha kínokat is kell átélnünk, de igaz módon szólhat majd a dicséret „a nagy gyülekezetben”. Így válik valóra az életünkben a jézusi boldogságmondatok summája:
„Boldogok vagytok, ha gyűlölnek benneteket az emberek, kizárnak körükből és megrágalmaznak, s neveteket, mint valami szégyenletes dolgot, elvetik az Emberfia miatt. Örüljetek azokban a napokban, ha majd ez bekövetkezik, és ujjongjatok, mert nagy jutalomban részesültök a mennyben” (Mt 5,22-23).
A kiemelt kép Mel Gibson Passió című filmjéből származik.
Forrás: Dér Katalin: A zsoltárok misztériuma, Kairosz Kiadó, Budapest, 2015.
További ajánlott írásaink a témában:
