A húsvéti szokásoknak fontos közösségmegtartó szerepe van Székelyföldön
!!!! Barabás Lászlóval készült készült korábbi interjúnk itt olvasható. !!!!
– A határkerülésnek volt bajelhárító szerepe is. Hogyan jelent ez megy Erdélyben?
– A közép-európai régióban elég általános volt a határjárás szokása, többek között a lengyeleknél is megvolt, erről olvashatunk Raymond Parasztok című regényében is. Egykor általánosan élt ez a szokás a magyarság körében, korunkban a Zalában van még hagyománya a húsvéti határjárásnak, valamint a keleti peremterületen: a székelységnél.
Székelyföldön, főleg Marosszéken a protestáns, református és unitárius falvakra az volt jellemző, hogy néhány idős, a hagyományokat ismerő férfi vezetésével kimentek a legények, és megkeresték a falvak határait jelző köveket, oszlopokat, halmokat, és játékos formában, megcsapással az emlékezetükbe vésték azok hollétét. Húsvét ünnepe közeledtével felavatták az ifjakat.
Ez a protestáns határkerülés inkább jogszokás, a rendtartó székely falu hagyománya, de nem hiányoztak ebből sem az egyházi énekek és imák. A székelység nagyobbik, keleti felében a csíki, a gyergyói, felső-háromszéki, a marosszéki, az udvarhelyszéki katolikus magyar falvakban a határkerülésnek katolikus processzió szerinti rendje volt: vagyis lovasmenettel vagy gyalogosan bejárták, megkerülték a falu határát. Erről a katolikus típusú határkerülésről szépen ír száz évvel ezelőtt Tamási Áron a Szülőföldem című önéletrajzi művében.
A kommunizmus idején betiltották, de 1990 után a legtöbb faluban újból megszervezik.
A határkerülés antropológiai alapja az, hogy a mágikus körrel, körüljárással megóvják települést és a terményeket a gonosztól, a csapásoktól, a járványoktól, mindezt imába, kérésekbe foglalva.
A marosszéki Nyárád-mente római katolikus falvaiban, az ún. Szentföldön megszakítatlanul élt a szokás – mint például Nyárádremetén. A változások után felújították, és ma is megtartják úgy, hogy a szomszédos falvak határkerülői találkoznak egymással. Gyalogosan kerülik meg a remetei határ egynegyedét mintegy négy óra alatt, közben énekelnek és imádkoznak. Régebben nem az egyházközség plébánosa és kántora vezette a határkerülő menetet, hanem előénekesek, előimádkozók, rátermett gyülekezeti tagok. A gyergyói falvak is elég közel vannak egymáshoz, így azok menetei találkoznak, közös szertartáson vesznek részt a lelkészek és kántorok vezetésével. Együtt örülnek a feltámadásban.
– Hogyan maradtak meg napjainkra ezek a szokások?
– Ahogy említettem, a legtöbb székely katolikus faluban felújították, az elmúlt évtizedekben reneszánszát éli ez a nagyhagyományú húsvéti szokásunk. Nyárádremetén, a változások után a szokás kiterebélyesedésének, kiszélesedésének lehettem tanúja és részese. Napjainkban az egyház hivatalos képviselői, a plébános, a kántor vezeti a menetet. Az idősek mellett megjelentek a fiatalok is, már ők vannak többségben.
Akik eltávoztak városokba vagy pedig külföldre, azok is erre az eseményre hazajönnek, mert ennek a közösségnek ez az egyik legnagyobb ünnepe.
Amellett, hogy természetesen a kereszténységnek is legnagyobb ünnepe a húsvét, Jézus Krisztus halála és feltámadása. Egyfajta faluünnepként átélik a helyiek ezt az együttlétet. A közösségi vonások mellett, hangsúlyos ennek és a hasonló szokásoknak az etnikus jellege is.
Lehetőség a székely-magyarsághoz való tartozás nyilvános megvallására és kinyilvánítására is.
Mindez számos jelből megtapasztalható: piros-fehér-zöld zászlók is az egyházi zászlók mellett, eléneklik a Székely Himnuszt is az egyházi énekek mellett. Határkerüléskor hajnalban indulnak a templomból, a menet bejárja a falu határának egyik részét, régebben az őszi gabonával bevetett területeket. Félúton megállnak, imádkoznak, falatoznak és pihennek. A nyíló virágokból, zöld ágakból csokrokat készítenek, behozzák a templomba, megszenteltetik. – hiszen a határkerülés szentmisével zárul. Utána pedig a zöld ágakat a házra teszik, kiteszik a kapujukra. Vagy pedig a veteményes kertbe, istállóba védelmi célból, szentelményként. 
– Ismert még másik szokás is a húsvéti határkerülés mellett?
– Erdély közepén néhány néprajzi kistájon szokásos a húsvéti fenyőág vagy húsvéti zöldágazás. Ez hasonló az ismert májusfaállításhoz. A tavaszi zöldág, fenyőág az örök élet, az újjászületés, a feltámadás növényi szimbóluma. A történeti Marosszék területén, a Nyárádmentén, Marosmentén, Kis-Küküllővidékén és Sóvidéken a tavaszi zöldágat, a tavaszi fenyőágat húsvét ünnepén állítják, nem pedig májusfaként.
Húsvét ünnepe, a feltámadásnak az ünnepe magához vonzotta ezt a tavaszi szimbólumot.
A Felső-Maros menti falvakban már virágvasárnap feltűzik a fenyőágat a legények, illetve a gyerekek a lányok kapujára. Általános azonban, hogy húsvétkor tesznek fenyőágat a lányos házak kapujára. Mára korcsoportváltás történt, hiszen míg régebben első sorban nagylegények tették szerelmi ajándékként a fenyőágat, zöldágat a nagylányok kapujába, addig ma már a gyermekek.
A legtöbb erdélyi protestáns faluban, mint például a Kis-Küküllő menti Kibéden virágvasárnap volt szokás a konfirmálás. Itt a konfirmálandó fiúk teszik a velük egykorú, a konfirmálás előtt álló lányok házához ezt a fenyőágat. Virágvasárnap elviszik a papírszalagokkal díszített zöldágakat és a templom karzatára felteszik. Virágvasárnaptól ott hagyják őket húsvét szombatjáig – majd nagyszombaton elviszik a konfirmálandó fiúk azoknak, akiknek szánták. Itt nem a ház elé, a kapukra helyezik a zöld ágakat, hanem egészen magasra a ház tetejére teszik őket, hogy messziről lássák, hogy ott konfirmált leány van.
A konfirmáció egyházi felavatása után a népszokás is felavatja a fiatalokat.
Nyárád-mentén egészen változatos rendszere van ennek a fenyőágnak. A nagyhéten a legények és a szüleik a havasokból, közeli fenyőerdőkből beszerzik ezeket az ágakat, és szombat este széthordják a faluban. Nyárádszentháromságon vagy Nyárádgálfalván és még sorolhatnám a falvakat, minden ház kapujára tesznek egy feldíszített fenyőágat, mely azt jelenti, hogy a közösség minden tagját köszöntik a húsvét alkalmából. Továbbá ezzel azt is jelezték, hogy oda el fognak menni húsvét hétfőn csoportosan öntözni – ahogy Erdélyben a locsolkodást nevezik. 
Ha katolikus a falu, akkor a Jézus-szobrokra, a korpuszra is tesznek ezekből az ágakból, sőt minden közösségi építményre. Ezzel azt jelzik, hogy a feltámadásnak, az újjászületésnek az öröme az egész világunkat átfogja és mindenki a részese. Régiónk egyik sajátossága ez gazdag és összetett szokás, melyet magam is igyekszem hosszú idő óta minél tüzetesebben dokumentálni.
Ezekben a falvakban az öntözőcsapatok zenészt fogadtak, és végigjárták az összes utcát és házat. Hosszú köszöntőt mondanak, amelyben elsorolják a határkerülés történetét, belefoglalták Jézus szenvedéstörténetét, halálát és feltámadását, majd pedig áldást kértek a háziakra. Adományokat is gyűjtöttek: tojást, kalácsot, melyekből a végén egy közös nagy vacsorát, rántottázást tartottak. Szentháromságon a besorozott katonalegények szervezték az öntözést, Gálfalván és a többi nyárádmenti településen idősebb férfiak és legények alkották a csapatot.
A húsvéti szokásainknak nagyon fontos a közösségteremtő és közösségmegtartó funkciója. Gyűjtési tapasztalataim szerint ez a szerepük felerősödött 1990 után, ahol pedig nem, ott sajnálattal kell tudomásul vennünk, hogy megváltozott a korábbi ünneprend és mentalitás.
A közösség tagjainak elfogyása és a szokások elhanyagolása negatív módon befolyásolják az ott élők közérzetét, életminőségét, világképét.
Barabás Lászlóval készült készült interjúnk a holnapi nap folytatódik!
Tóth Gábor
Kiemelt képünk forrása: Szabadtéri szertartás a határkerülésen Gyergyóalfaluban, 1999. Barabás László: Ünnepeink népi színháza. Erdélyi játékos népszokások Karácsonytól Pünkösdig (Marosvásárhely, 2017)
