Idén nagypénteken kicsit haljunk meg mi is, hogy a reményre feltámadhassunk!
Nagypénteken csúcsosodik ki a negyven napos böjt, hiszen Krisztus kereszthalálára emlékezve szigorú böjti napot tartunk, s a kereszténység gyászol ezen a napon. Az idén a böjt kicsit más értelmet, megvilágítást is nyert: a koronavírus-járvány tett arról, hogy mindenki kicsit elcsendesedjen, megálljon, és végiggondolja: mi az életének értelme, hol áll most, és merre tart? Sokunkban megfogalmazódott már: nem véletlen, hogy a világra éppen a böjti időszakban szakadt rá ez a pusztító kór.
Az idén olyan értelemben hasadt el a templom kárpitja (Mt 27, 50-51), hogy elválasztott bennünket a templomtól, az ilyenkor szokásos, közösségben megélt kereszt előtti hódolattól, és otthonainkba zárt. Ma nem rogyhatunk térdre a templomban a szentsír előtt, hogy megbánjuk bűneinket, ma csak a technikai eszközökön keresztül hallgathatjuk meg a passiót, melyet ezen a napon mindig Szent János emlékezete szerint énekelnek/játszanak el. Ma teljes csend borítja be a templomokat, és csak a szívünk belső zugában kap helyet a hódolat és bűnbánat.
Talán ma a legnehezebb elviselni a bezártság csendjét, mert szívünk szerint évezredeket átugorva szaladnánk egész Jeruzsálemig, hogy az asszonyokkal sírjunk, Veronikával letöröljük Jézus véres verejtékét, vagy cirenei Simonnal segítsük Krisztust, amint a keresztet hordozza. De e helyett szobánk falainak csendje közt maradunk otthon, és egy új helyzetben, új módon hódolunk Jézus keresztfája előtt.
Ma talán egy kedves telefonhívással törölhetjük le Jézus verejtékét, amikor idősebb rokonainkat (szüleinket vagy nagyszüleinket) felhívjuk telefonon; talán cipelhetjük Simonokként a keresztet, amikor böjtünket felajánljuk a beteg, szenvedő ismerőseinkért, rokonainkért vagy a kórházakban dolgozókért. Meg kell látnunk, hogy a jelenlegi helyzetben mi a feladatunk, mik azok a tettek, felajánlott imák vagy szenvedések, melyekből a remény forrása fakadhat. Mert nagypéntekkel nem ér véget a kereszténység megváltástörténete! Krisztus meghalt a Golgotán, de nem szabad elfelejtenünk, hogy harmadnapra feltámadt!
Ma, amikor még a hagyomány szerint csonkamisének nevezett (ezen az egy napon az egyházi évben nem tartanak szentmisét, mivel nincs átváltoztatás) nagypénteki szertartásra sem mehetünk el, értsünk meg valamit a gyász és bezártság csendjében: Isten a csenden át szól hozzánk. Erre fókuszálva keressük azt az utat, melyet ennek az időszaknak a végén szán nekünk! Tovább kell menjen minden, mint ahogy a vírus előtti életemben, vagy valami újra, és a hitéletem tekintetében akár teljesebbre hív és tanít ez a lelassult, rendkívüli időszak?
Az idei nagypéntek tanítson meg bennünket arra, hogy értékelni tudjuk, amink van, és ne siránkozzunk azon, amink nincs. Mert, bár a megszokottól eltérően és leleményességünket bevetve kell megtaláljuk a megemlékezés méltó módját az idei nagyheti és húsvéti időszakban, mindvégig legyünk hálásak azért, amink van: család, otthon, egészség, hit a megpróbáltatások idején is. A keresztényeket a feltámadás örömének reményéről ismerik meg – ezt a mai napon és a koronavírus okozta megpróbáltatások idején se feledjük el! Nem csak a templom falai közt vagyunk keresztények, most eljött annak az ideje, hogy a világban, családjainkban, a megpróbáltatások közt tegyünk tanúságot hitünkről.
Kiemelt képünk forrása: pixabay.com
