Ungváry Zsolt: Mennyei kávéház – A végső cél
Hunyadi János a 21-es csatornát nézte. Kedvelte ezt az adást, bár az elején általában egy kicsit beletekert. Ekkor érkezett oda a riporter, aki egész életében hazug és istentelen cikkeket írt, ezért arra ítéltetett, hogy gondolkodása maradjon továbbra is beszűkült, és az örökkévalóságig járkáljon az üdvözültek között, feltéve ostoba kérdéseit.
– Nem unja, János bácsi, hogy folyton magyar történelmet néz? – érdeklődött éppen szokott pimasz módján.
Hunyadi bosszúsan végigmérte, de a sas nem kapkod legyek után, hát barátságosan felelt:
– Kíváncsi vagyok, mire vitték az utódok, miután visszavertük a pogányt.
– Hát nem sokra – vigyorgott az újságíró elégedetten, és mivel az ő szemét büntetésül továbbra is hályog borította, azt hitte, valami okosat mond. – Utána elfoglalták a törökök az országot.
– Az lehet – dünnyögött a vitéz –, de figyeld csak, pajtás, nem ért véget a történet, mint a Dallas vagy az Agymenők. Belekukkantottál már a tizenkilencedik vagy a huszonegyedik folytatásba?
– Azon töprengek – szólt nagyképűen a riporter, mintha csakugyan képes volna ilyesmire –, hogy ha a csata után úgyis meghalt pestisben, minek kellett végigküzdeni az egészet?
– Látod, az ilyen gondolataid miatt rohangálsz te fel-alá, mint egy mérgezett egér, és próbálod a saját ötleteidet ráerőszakolni a világra, ahelyett hogy csendes szemlélődéssel figyelnéd színről-színre, amit az Úr alkotott. Az a helyzet – hajolt közelebb –, hogy a földi élet véges. Mindannyian meghalunk. A lényeg más, mint a puszta túlélés. Kérdezd csak meg a fiúkat – intett a szemközti asztalnál beszélgető csoport felé, aztán átkapcsolt a Honfoglalásra, mert azt is nagyon szerette.
A riporter már száguldott is a jelzett irányba, ahol Batthyány, az aradi vértanúk, Apor Vilmos ültek.
– Az emberek mindent megtesznek, hogy a földi életüket mentsék, pedig biztosan meg fognak halni. Ahelyett, hogy azon dolgoznának, hogy az örök életük meglegyen – mondta a mártír győri püspök a riporternek.
– Van olyan helyzet – bólogatott Batthyány –, amikor a véges és a végtelen szempontjai ütköznek. Aki ilyenkor a végest választja, az maga fölött mond ítéletet.
– Ezt ismerem – torkollta le arrogánsan a riporter a miniszterelnököt. – Becsület, hősiesség, önfeláldozás blabla…
– Látja, fiam – veregette meg Kiss Ernő az újságíró vállát –, emiatt nem ül közöttünk megbékélt lélekkel, hanem csak fáradhatatlanul keresgéli a mögöttes tartalmat, ráadásul mindig a múlandó emberi szempontok szerint vizsgál mindent. Pedig elhiheti, mindannyiunk számára elérkezik a pillanat, amikor ezeknek már semmi jelentősége sem lesz.
– Attila, jöjjön csak ide – intett Apor barátságosan a bajszos fiatalembernek, aki eddig szótlanul figyelt. – Olyan röviden és frappánsan összefoglalta ezt – magyarázta a többieknek. – No, halljuk azt a két hexametert!
A fiatalember megörült, hogy rá terelődik a figyelem, megköszörülte a torkát, csillogó szemmel szavalt:
„Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”
– Hát így is lehet nézni a világot – mosolygott jóindulatúan a püspök. A riporter nagyon ostoba képet vágott hozzá.
