Most, hogy – mások és a magunk érdekében ugyancsak – nem ajánlatos kitenni a lábunkat otthonról, a legtöbben az internet fedezékébe vonulva élnek túl, a böngészőt és a social media-felületeket, mint az első tavaszi napon a friss levegővel és új reményekkel kecsegtető ablakot, már reflexszerűen nyitva meg és tárva nagyra.

Az izoláltságból adódó intern(et)álás és átcsoportosulás várható volt és egykettőre be is következett: sokkal többen aktivizálják most magukat a közösségi média felületein, mint egyébként, az információéhség miatt pedig a hírportálok olvasottsága is ugrásszerűen megnőtt. Mivel az emberek nagy része otthon van, otthonról dolgozik és otthonról netezik, sok helyen problémák adódnak az interneteléréssel, hiszen máskor nem ennyien és nem egyszerre használják. A munkaadóknak és munkavállalóknak, köztük például a pedagógusoknak pedig rekordidő alatt adaptálódniuk kell a home office és a digitális (avagy táv)oktatás sajátosságaihoz és nehézségeihez.

Az utóbbi időben a közösségi oldalak lájkgyűjtögető funkciója helyett a szólásszabadság és a véleménykinyilatkoztatás került előtérbe. A koronavírushoz eltérő érzésekkel viszonyuló embertípusok reprezentációjaként különféle poszttípusok lepték el a social media platformjait: a szorongó, pánikoló hipochonderek, akik attól félnek, hogy a koronavírus bármelyik pillanatban rajtaütésszerűen kopogtathat be az ajtajukon, ezért lelkiismeretes és felelősségteljes állampolgárként a szakszerű kézmosással kapcsolatos tutorial video-kat osztanak meg, illetve küldözgetnek nekünk és egymásnak; vagy a viccmesterek, akik (látszólag) poénra véve a vírusszituációt mémekkel és koronavírus-viccekkel enyhítik és/vagy palástolják aggodalmukat a fennálló helyzet iránt; valamint a rendíthetetlen statisztikusok, akik látványos és (kérdés, mennyire) megbízható ábrákkal és grafikonokkal illusztrálják percről percre a – számukra ki tudja, meddig – plátói eseményeket.

Őket jól ellensúlyozza az öntudatos megmondóemberek dühe és magabiztossága, akik társadalmi célból, önjelölt módon, kíméletlenül rendre és fegyelemre utasítják polgártársaikat, mert a kötelesség az kötelesség, azt is csinálnia kell valakinek ezekben a zűrzavaros időkben. Mindez csupán néhány változata a számos személyiségnek, amit a koronavírus kihoz belőlünk. De minden rosszban van valami jó, még ha ezt időbe is telik belátni (az pedig most bőven van), különben pizsama és otthonka helyett rövid időn belül kényszerzubbonyban találnánk magunkat a négy (gumi)fal között.

Ezt demonstrálandó pedig végül ott vannak azok, akik már azelőtt megunták a műsort, mielőtt az elkezdődött volna: ők a közösségi oldalak negatív tartalmakkal való elárasztása ellen különféle játékokkal és kihívásokkal protestálnak. Gyerekkori fotókkal, kutyájukról, vagy az éppen általuk olvasott könyvről készült képekkel próbálják redukálni az interneten szembejövő, már unalmas, koronavírussal kapcsolatos hírek és posztok mennyiségét. Napról napra egyre több, pozitív hangvételű cikk olvasható arról, hogyan lehet a legjobban kihasználni és a magunk javára fordítani a kialakult krízishelyzetet.

hirdetés

Kéretlen bár, de jó lecke ez mindannyiunk számára, kicsiben és nagyban is: nem csupán saját házunk táján és életvitelünk szintjén törhet ránk a virtuális ablakokon keresztül a megvilágosodás, de világszerte ott hagyja majd lábnyomát a COVID-szörny, gazdasági és társadalmi téren egyaránt. Akarva-akaratlanul, de végső soron egy új lehetőség ez az újrakezdésre: hogy nemcsak folytatni, hanem jobban csinálni is lehet.

Remélhetően megmarad valami a most trendként felkapott szociális és egészségügyi szemléletből, illetve attitűdből, és a vírus terjedésének alábbhagyása után sem mindössze képletes értelmű szokása marad majd az emberiségnek a mosom kezeim.

Zakar Petra

Kiemelt képünk forrása az Unsplash.com