Ne mozdulj! A legtöbbet most úgy érsz el, ha el sem indulsz

Számunkra ismeretlen és embert próbáló korba léptünk. Mindenki feszült, mindenki kapkod, mindenki akar. A COVID–19 vírussal tudományos, társadalmi és gazdasági téren is új korszak kezdődik, jöttét jelenleg is, következményeit pedig hosszú távon nyögjük majd.

Nehéz higgadtnak és nyugodtnak maradni, mert az ellenség láthatatlan, az út még járatlan, és még ha mi magunk ugyan nem is vagyunk közvetlen veszélyben, akkor is aggódhatunk szeretteink és ismerőseink miatt. A tömeg zabolátlan, fél, spájzol ész és mérték nélkül. Ami van, az mind kell a boltok polcairól, nem baj, ha másnak nem jut, csak nekem legyen – inkább több is, mint elég. Az idősek indokolatlanul szabadnak érzik magukat, úgy tesznek, mintha eddig a lakásba lettek volna zárva: most – sokfelé van rá példa – kisebb-nagyobb csoportokban gangelnek az utcákon, afféle kamikaze-akcióként élve mindennapjaikat. Hiába a gyerekek és az unokák könyörgése, az orvosok és a média figyelmeztetése: az eddigi példamutatóktól a társadalom most azt a bizonyos példát követeli.

A forgalom csökken, a kontroll nehéz, a kórházak működése megváltozott. És amikor már azt hinnénk, otthon, teli kamrával és fertőtlenítőszerekkel felfegyverkezve biztonságban érezhetjük magunkat, még mindig ott vannak a szociális nehézségek és a pszichológiai veszélyek: családunk és szeretteink hiánya, az összezártság vagy épp a teljes egyedüllét. Nagy kihívást jelentenek az egyébként más környezetben végzett napi feladatok, mint például a munka vagy a tanulás is. Nemhogy gyerek-, de még felnőttfejjel is nehéz átállni arra, hogy most mindent otthon kell csinálni, azonban az, hogy otthon vagyunk, nem jelenti azt, hogy egész nap henyélhetünk a kanapén.

Nem is gondolnánk, de ilyen helyzetekben mutatkozik meg leginkább egy család vagy egy barátság valódi természete. Hiszen nem véletlenül mondják, hogy összeköltözés után derül ki az, hogy egy pár valóban összeillik-e. Otthon ragadva nem csupán arra kell ügyelnünk, hogy elég étel, gyógyszer, vitamin és tisztítószer legyen otthon, hanem mentális egészségünkre és annak folyamatos karbantartására is. Mindezeket már csak azért is muszáj fejben tartanunk, mert nem tudhatjuk, mit hoz a jövő: lehet, hogy mindez még csak a kezdet, és huzamosabb ideig kell majd ezt az életmódot folytatnunk.

Senki sem számított erre, ezért nincs rá egyértelmű és bejáratott „protokoll”. Egy valamit tehetünk: észnél lehetünk. Ha már a misék és istentiszteletek sem nyilvánosak (de otthonról hallgathatók), akkor talán kibírjuk kozmetikus, fodrász, buli és shopping nélkül is. Főleg úgy, hogy a szépítkezést otthon is meg tudjuk oldani, de a vásárlás miatt sem kell aggódnunk: a fizikai üzletek nyitva tartásának csökkentésével, illetve bezárásával, valamint a testi kontaktus redukálásának érdekében a webshopok árzuhanásnak és virágzásnak indultak. Hangsúlyozhatatlanul fontos feladat mérlegelni és szelektálni: mi az, amit most tényleg muszáj?

Nincs kifogás, mindenre jut idő, amire máskor nem: el lehet olvasni a felhalmozott majdeztiselakaromolvasni könyveket, rendet lehet tenni a gardróbban, le lehet pucolni az ablakokat, lehet ügyeskedni a konyhában (ami a korlátozott mennyiségű és típusú ételekkel különösen nagy kihívás). Végre van időnk magunkra – hisz mindig ezt hiányoljuk. A szociális életigényeket társasjátékokkal, közös zenéléssel, alkotással vagy tanulással egyaránt ki lehet elégíteni vagy éppen fel lehet éleszteni. A digitális korszakban a kapcsolattartásnak nincs áthidalhatatlan akadálya.

Jelen körülmények között úgy kell összefognunk, hogy fizikailag elengedjük egymást, de szívben-fejben összetartunk. Ilyen időkben mutatkozik meg egy társadalom, egy ország, egy nemzet ereje. Ilyenkor szabad a leginkább, sőt, kell is magunkra figyelni, hiszen csak így óvhatunk meg másokat is a veszélytől. Gyönyörű az idő, miért ne mennénk ki és örülnénk legalább a tavasznak, ha már úgyis be vagyunk zárva? Amúgy is kevesen vannak most kint (már, ahol), miért ne? Azért, mert ha most nem vagyunk óvatosak, később sokkal nagyobb gondokkal kell majd szembenéznünk annál, hogy egy időre – amúgy a saját érdekünkben – kollektív szobafogságra vagyunk ítélve.

Zakar Petra

Kiemelt képünk forrása az Unplash.com