Dr. Valálik István PhD idegsebész főorvos, címzetes egyetemi docens
– Tudatosan készült az orvosi pályára?
– Amikor első osztályos voltam, édesanyám sokat betegeskedett, gyakran látogattam a kórházban. Elkezdett érdekelni az orvosi hivatás, konkrétan az ideggyógyászat. A műszaki dolgok is vonzottak, pl. a rádióamatőrködés, de az hobbi maradt. A középiskola után felvettek az Ungvári Állami Egyetemre, ahol kötelezően gyermekgyógyász szakot kellett választanom, hogy Kárpátalján maradhassak. Akkor a végzett orvosok nem válogathattak, „kihelyezték” őket ahová akarták, és ha ezt nem vállalták, a diplomájukat is elvették. Engem a kárpátaljai Rahóra irányítottak, ahol rövid időn belül sikerült bekerülnöm a sebészi vonalra. Belekóstoltam az aneszteziológiai képzésbe is, aztán elkerültem Beregszászra az idegsebészetre. Onnan hívtak el a Kijevi Idegsebészeti Intézetbe.
A Szovjetunióban akkor 22 olyan orvos volt, akinek megvolt ehhez a megfelelő képzettsége.
– Hogyan került Budapestre?
Hirdetés
– A magyarságomat mindenképpen meg akartam őrizni, viszont ha magasabb szakmai színvonalra akartam jutni, akkor Kijevben kellett volna maradnom. Inkább visszamentem Kárpátaljára, de ott hamar kinőttem a szakmai területet. Érdekelt a mikrosebészet, amihez nem voltak meg a fejlődési lehetőségek. Folyamatosan tartottam a kapcsolatot a magyarországi Országos Idegtudományi Intézet szakembereivel, aztán 1989-ben áttelepültem. Érdekes volt, 1990 nagypéntekén (akkor még nem volt állami ünnep) egyszerre kaptam állásajánlatot az országos intézettől és a Szent János Kórháztól. Az előbbi mellett döntöttem, de másfél év után mégiscsak a János kórházat választottam, ahol egyik alapító orvosa lettem az idegsebészeti osztálynak. Itt nagyobb önállóságot kaptam, sok jó felszerelés volt, új dolgokkal lehetett foglalkozni. 29 éve vagyok már itt.
– Az ideg- és agysebészet szinte az orvostudomány legrizikósabb szakterülete. Ha itt hibázik valaki, annak súlyos, maradandó következményei lehetnek.
– Nagyon kell ismerni az anatómiát. Az különbözteti meg az ortopédiától, baleseti vagy az általános sebészettől, hogy ez egy mélyebb anatómiai, 3 dimenziós tudást igényel. Tudni kell, hogy hova szabad nyúlni, meg hová nem, milyen idegpályák hol futnak. Fontos a milliméteres precizitást betartani.
– Megmaradt a műszaki érdeklődése is, saját képalkotó-modellező programot készített.
– Mivel nagyon érdekelt, a képvezérelt sebészettel, a 3 dimenziós térben való navigálással, a sztereotaxiával kezdtem foglalkozni. Ez agyi célzó berendezésekkel történő műtét. A képalkotó vizsgálatok (CT, MR) alapján az agyban bármilyen célterületet nagyon nagy pontossággal meg tudunk közelíteni. Emögött a program mögött nagyon nagy matematikai munka és digitális technika van. A matematika, a trigonometria, a háromdimenziós térábrázolás mindig is érdekelt, ez nem jelentett akadályt. Korábban egy német programmal dolgoztunk itt a kórházban, de aztán kaptam az Egyesült Államokból egy állásajánlatot, ami kinti okok miatt nem jött össze, így néhány hónapig amolyan parkolópályán voltam. Akkor egy ismerősöm „megfertőzött” a számítógépes programozással, amit nagyon megszerettem, és mivel jobban ráértem,
írtam magamnak egy saját programot, amivel aztán a műtéteket végzem a mai napig.
Hét éve találkoztam Pongrácz Ferenc mérnökkel, aki Amerikában a Yale Egyetemen foglalkozott képvezérelt navigációval. Összedugtuk a fejünket, és alkottunk egy új programot, egy navigációs rendszert, amit itt a kórházban is használunk. Több ezer műtétet végeztem már vele. A rendszert folyamatosan frissítjük a legújabb technológiáknak megfelelően. Ez egy állandó kreatív tevékenység.
– A gyakorlatban hogy működik egy ilyen műtét?
– Az egyik módszer a keretalapú sztereotaxia, amikor egy fém keretet rögzítünk a beteg fejéhez, aminek a közepe a 0 pont, és onnantól kezdve koordináta-rendszerben gondolkozunk. A másik a keret nélküli navigációs rendszer, amikor a koponyán elhelyezett markerek jeleit beolvastatjuk egy infravörös optikai rendszerbe, ahol a program megalkotja a saját koordinációs rendszerét, és mintegy mutatópálcát ad a kezembe. Megjeleníti a monitoron az adott CT- vagy MR-szeletet olyan síkban, ahogy akarom, és a virtuális mutatópálcával tudok tájékozódni az agyban.
– Az egyik televíziós műsorba pár éve Ön bevitt egy Parkinson-kóros beteget, akinek olyan remegése, rángásai voltak, hogy még a táplálkozásra is képtelen volt. Az agyába ültetett pacemakert – egy távirányítóval bekapcsolva – a tünetek azonnal megszűntek. Ilyen agyi pacemaker-beültetést Ön végzett először Magyarországon.
– Igen, ennek már több mint 21 éve. Azóta
több százszor láttam már ezt a hatást a saját szememmel, de még mindig csodálattal nézem.
Pontosan ez ragadott meg ebben a kutatásban, ez az, ami most is fogva tart. Mindig meghatódok, amikor egy Parkinson-kóros betegnek műtét közben megszűnik a remegése.
Az agy működésének egyik tulajdonsága a test mozgatása, amit látni, mérni lehet. Amikor azzal baj van, az nagyban befolyásolja az ember viselkedését, az egész életét. Nem tud társaságba járni, egy gombot begombolni, enni, inni. Az, hogy az életminőségét vissza tudjuk adni, csodálatos dolog. Az első időben ezt úgy értük el, hogy az érintett agyi területet hőkezeléssel roncsoltuk. Ma már ezt agyi pacemaker beültetésével csináljuk. Az elektróda az agyat nem sérti, a pontosan meghatározott helyen áram fejti ki a hatást, ami finoman hangolható. A Parkinsont gyógyítani nem tudjuk, ez csak a tünetet kezeli, ami által viszont a beteg életminősége óriásit javul.
A legtöbb páciensünket kéz- vagy fejremegés miatt kezeljük. Ennek több betegség lehet az oka: Parkinson, örökletes, esszenciális tremor, sclerosis multiplex, kisebb agyvérzések, valamint anyagcserezavarok. A másik terület a csillapíthatatlan fájdalmak. Ezeket mostanában, úgy tűnik, gerinckörnyéki beavatkozásokkal hatásosabban lehet kezelni. A harmadik nagy csoport, ami szintén a csapatunk eredményes úttörőmunkája, a pszichiátriai betegségek idegsebészeti úton történő kezelése. Ilyenek például a súlyos kényszerbetegségek vagy a Tourette-szindróma, ami tikkelés és hangadás kombinációja.
– Nagy bátorság kell egy agyműtéthez?
– (Nevet…) A páciensnek, aki vállalja, annak talán nagyobbra… Nekünk ezek jelentős része már rutinműtét, de hát a betegségek sokrétűsége miatt nincs két egyforma eset. Megfelelő információkkal látjuk el a beteget, aki annak tudatában dönt, hogy vállalja-e a kockázatot, és hogy ezért mit kaphat cserébe. Ezek a beavatkozások nagyrészt alacsony kockázatúak, de néhány esetben nem tudunk 100%-os eredményt ígérni, 90 vagy 80 százalék az esély. Mérhető, hogy mennyire csökken a műtéttel a testrész remegése, de nem ez számít, hanem hogy mennyire változik meg a beteg életminősége.
Van hangszeren játszó művészbetegem is, neki a műtét a munkáját, a megélhetését adta vissza.
Ha valaki úgy jön hozzám, hogy őt ez annyira nem zavarja, elkertészkedik otthon a kis remegésével, akkor nem feltétlenül kell vállalnia a műtétet.
– Van olyan, akinek a kezelésére kifejezetten büszke?
–Mindegyikre! Volt egy betegem, aki három végtagját nem tudta használni más problémák miatt, a negyedik meg remegett. Rá különösen kellett vigyáznunk.
– A bangladesi sziámi ikrek szétválasztása világhírűvé tette a csapatot. Hogy került a teambe?
– Dr. Csókay Andrással, a híres magyarországi idegsebész főorvossal már az Országos Intézetben is és máshol is dolgoztunk együtt, jó barátságba kerültünk, sokat kommunikálunk. Ő a Cselekvés a Kiszolgáltatottakért Alapítvány alapítójaként volt Bangladesben egy misszión, és meglátta az ikreket, majd egyszer csak e-mailben küldött róluk MR-képeket. Kérdezte, hogy mit szólok hozzá?
Ahhoz, hogy egy orvos ilyet lásson, több tízezer praxisév is kevés.
Számomra az nagyon különös volt, hogy láttam őket járni, mozogni, hogy részt vehettem a műtét tervezésében, megvalósításában. Az idegpálya-vizsgálatokat, hogy a közös pálya vajon elvágható-e, itt, az én gépeimmel végeztük. Rengeteg probléma és dilemma volt, kerestük a megoldásokat. Nagyon sok ember kitartó munkájára volt szükség az „Operation Freedom” nevű műtétsorozatban. Pataki Gergely plasztikai sebész nagyon profi szervezése, Csókay András zseniális ötletei – mindez nagyon szépen összejött. Egy remekül működő 28 fős csapat volt ott kint. Mindenki önkéntesként vett részt a munkában. Hálát adok a Jóistennek, hogy együtt dolgozhattam velük, és ezúton is köszönöm a lelkes és önkéntes, magas szakmai szintű csapatmunkát! Dr. Valálik István a sziámi ikrek szétválasztó műtétje közben. Forrás: Neuromed.hu
– Mi volt önnek a súlyosabb ösztönző erő: segíteni a két gyermeken, vagy a szakmai kihívás?
– Mindkettő! Itt Budapesten találkoztam először a gyerekekkel, és teljesen a hatalmába kerített, ahogy játszottak, jöttek-mentek. Csak néztem, vizsgálgattam őket. Arról hallottunk, hogy van olyan ikerpár, akiket nem lehet szétválasztani, mert pl. az egyik a másik szemével lát, vagy érzékelésben is kereszteződések vannak. Az én dolgom az volt, hogy a pályarendszereket feltérképezzem, hogy ha elvágjuk azt a 3,5×11 milliméteres idegszalag-pályát ami a két thalamus között van, akkor nem sérül-e valamilyen életfunkciójuk. Erre a műtéthez nekem kellett megadni a „zöld jelzést”. Csak annak a kis keresztmetszetnek az előzetes vizsgálata több száz óra munka volt. Lemodelleztük előre, hogy milyen a valószínűsége annak, hogy egy-egy adott pályarészlet ott fog-e futni, ahol gondoljuk. Tulajdonképpen egy valószínűségi felhőt alkottunk meg.
– Beigazolódtak a számítások?
– Nagyon izgalmas pillanat volt a műtét közben, amikor azt a pályaszalagot átvágtuk. Azonnal kérdeztem az aneszteziológusokat, hogy történt-e valamilyen változás, és amikor mondták, hogy nem, akkor nagyon megkönnyebbültem.
– Mekkora volt az esélye, hogy sikerül a szétválasztás?
– Áttanulmányoztuk minden ehhez hasonló műtét irodalmát, és azt mondtuk, hogy annak az esélye, hogy mindketten meghalnak, 50%. Annak, hogy az egyik gyerek túléli, 25-öt adtunk, és annak, hogy mindketten túlélik, annak is 25-öt. Ahogy haladtunk előre, ahogy az ereket is elzártuk, amikor láttuk, hogy jól tágul a bőr, nincs szövődmény, akkor úgy éreztük, hogy az a 25% egyre nő.
– Hogy vannak most az ikrek?
– Az egyikük jól van, járkál, énekel, mosolygós. Neki még nincs befedve a koponyája, még bőrtágítást kell végezni rajta. A másikuk súlyosabb állapotba került, mert mindketten elkapták a helyi trópusi lázat, és emiatt nála lettek problémák, bevérzések az agyban is. Az ő koponyája már le van zárva, de még nincs olyan jó állapotban, mint a testvére. Figyelget, de még nem lehet vele kommunikálni, beszédkontaktust kialakítani. Reménykedünk. A Pető Intézetben is foglalkoznak a dologgal, szakemberek, pszichológus is járt kint, igyekszünk minden területen segíteni. Mi, idegsebészek is vissza fogunk még menni. Nekünk az lenne a siker, ha mindkét gyerek szaladgálna, beszélne, énekelne. Ebben még lesz munkánk bőven.
– Hogy fogadták a szülők a műtétet?
– Ők nehéz helyzetben vannak, az apa hittantanár, az anya tanítónő. 14 hónapja kórházban élnek. Van még egy gyerekük, ő most kezdett iskolába járni. Egy olyan társadalomban, mint a bangladesi, ahol a férfi dominál, ha az apa be van szorítva a négy fal közé, azt nem lehet egyszerű megélni. Megnéztünk kint egy pár intézményt, ahová költözhetnének, hogy közelebb kerüljenek a mindennapi léthez, ahogy tudunk, segítünk nekik. A csapat Áder János köztársasági elnöknél. Forrás: Neuromed.hu
– Nagyon sokféle elismerést kapott a csapat a szétválasztás után. Melyik volt a legkedvesebb?
– Minden elismerés jól esett, az Áder Jánosnál eltöltött köszönetvacsora nagyon felemelő volt, de a civilek, a tágabb egészségügyi szakma elismerése is. Meg az a sok imádság, amit éreztünk, hogy mennyien állnak mögöttünk. A szomszédomban élő bácsi is elment a templomba, és mondott egy imát az ikrekért. Amikor kint voltunk, akkor is éreztük, hogy mennyire szorítanak a csapatért, a gyerekekért. A legnagyobb dolog a szeretet, amit kapunk.
A Summum Bonum díj. Forrás: Neuromed.hu
– Műtétek előtt szokott imádkozni, Istenre gondolni?
– Igen! Ott kint a műtétek előtt és után is elmentünk egy helyi katolikus templomba, ami egyben papnevelde is volt, 21 papnövendékkel vettünk részt közös imádságon. Nagy hatással volt ránk, hogy ezek a papnövendékek egy ilyen hatalmas muszlim környezetben felvállalták, hogy katolikusok lesznek. Műtétek előtt közösen imádkoztunk a muszlimokkal. Ki-ki mondta a maga imáját. Bangladesben egyébként tiszteletben tartják egymás vallását, de ott is előfordulhatnak szélsőségesek, így ennek megfelelő őrizetet kaptunk.
– Sikerül átadni a fiatal kollégáknak az évtizedek alatt megszerzett tudást?
– Igen, van több tanítványom külföldön is, például többször meghívtak Kazahsztánba, ahol mesterképzéseket tartottam a környező országok orvosainak is. Itthon is megkeresnek a környező országokból. Az ikrek szétválasztását viszont nem lehet oktatni. Ott csak a kreativitás, a tapasztalatok működtek.
– Megbánta, hogy eljött Kárpátaljáról?
– Nem. Itt sokkal több lehetőségem volt a fejlődésre, ezáltal több emberen tudtam segíteni. Tartom az ottani kollégákkal a kapcsolatot, az ungvári sebészprofesszorral is jó barátságban vagyok. Felajánlottam a segítségemet, előadásokat is tartottam ott.
– Milyen célokat tűzött ki még maga elé?
– A magánéletben a gyermekeim felnevelését, hogy jó irányba nyesegessük őket, és hogy boldogok legyenek. A szakmán belül több projekt, kutatás is folyik, a Budapesti Műszaki Egyetemmel például hangelemzéssel foglalkozunk. Észrevettem, hogy a pacemaker beállításakor változik a beteg hangja, ezt elkezdtem vizsgálni műtét közben is, majd írtam erről egy tanulmányt. Van egy akusztikus laborunk a műszaki egyetemen Vicsi Klára professzor asszony vezetésével. Ők nagyon komoly szinten foglalkoznak depresszió, Parkinson-kór kutatásával, együtt dolgozunk ezek korai felismerésén hang és mozgások elemzésével. Most úgy tűnik, hogy ebbe már a mesterséges intelligenciát is bele tudjuk vonni.
