Arcok és sorsok
Idős, ősz, bajszos férfiak tekintettek rám a fényképekről, valami kimondhatatlan elszántsággal és némi fájdalommal a tekintetükben. Nem tudom, mit érezhettek ők a XX. század első éveiben, amikor ugyanaz a Ferenc József volt a magyar király, aki ellen ők harcoltak, aki kivégeztette Batthyány Lajos miniszterelnököt, az aradi vértanúkat és a többi hőst, valamint sárba tiporta a magyar szabadságot.
Körülbelül annyi idő telt el a szabadságharc és a fényképek elkészítése között, mint amekkora idő választja el napjainkat az 1956-os forradalom és szabadságharctól. Hála Istennek még mi is láthatjuk hőseink arcát (például Wittner Máriáét), akik több mint fél évszázaddal ezelőtt harcoltak a magyarságot és a szabadságot leigázó szocialista birodalmi diktatúra ellen. Az ő tekintetükben is ugyanazokat az érzéseket és ugyanazt a tartást látom, mint az egy évszázaddal őket megelőző elődeikében.
Vajon mit gondolnak ők, amikor látják aktuális honi állapotainkat, amikor a forradalmunkat eltiprók személyesen, vagy az ő szellemi örökségüket nyíltan továbbvivő fiacskáik, unokáik nevetnek a képünkbe, és oktatnak ki minket szabadságból, demokráciából?
Egy különbség azért első ránézésre is van a Habsburg és a vörös elnyomás között. Míg Ferenc József élete utolsó évtizedeiben – a magyarságot áttételesen megkövetve – létrehozta az Osztrák-Magyar Monarchiát, majd azt Európa egyik legsikeresebb államává tette, addig az 1956-ot eltipró szocialisták nem bántak meg semmit. Sőt gazdasági, erkölcsi és minden egyéb tekintetben hosszú évtizedekre padlóra küldték a nemzetet, az országot.
Nézem a fényképeket, nézem a hősöket, akik 1848-ban vagy akár 1956-ban a nemzetünkért és a valódi értékekért küzdöttek. Ha fordított időrendben születtek volna, akkor is (csak) annyi lenne köztük a különbség, hogy egy évszázad eltéréssel harcoltak volna ugyanezekért az eszmékért. Mert a hősök a fizikai korlátoktól, az időtől függetlenül is bármikor kiállnak az örök értékek mellett.
Nézem a fényképeket, és máris közel vannak hozzám, itt vannak velem, velünk…
Tarnai Richárd
