Ma sokkal nehezebb nőnek lenni – neves társadalomkutató a Vasárnapnak
– A 20. században a rendszerváltások nemi szerepcseréket is hoztak magukkal. A magyar nők társadalomban és családban betöltött szerepe miként változott?
– Nagyszüleim az 1910-es években születtek, ők még úgy szocializálódtak, hogy a háborúkat túl kell, hogy éljék: bármi áron. Embertelen körülmények között, lehetetlen feltételek mellett is biztosítaniuk kellett családjuknak az életet. Az ő generációjukban nagyon erős volt a túlélési ösztön és az állandó megfelelés.
A nőkre nemcsak a háborúban, hanem a háború utáni ínséges években is sok minden hárult, de mindent megtettek annak érdekében, hogy családjuknak és a társadalmi elvárásoknak megfeleljenek.
Amikor nem lehetett szaloncukrot kapni, akkor munka után, éjszakába nyúlóan, saját kezűleg pepecselve készítették el azokat, és nagy gonddal csomagolták be. Játékokat készítettek, megszervezték a család hétköznapjait és ünnepeit – sorolhatnánk. Ők mindezt a szikárságot továbbörökítették az anyáink nemzedékére, akik már mint „dolgozó nők” jelentek meg a szocialista Magyarország társadalmában. Ők a saját anyáiktól azt kapták útmutatásként, hogy:
„a legfontosabb a család, és mindent túl lehet élni”.
A ’40-es években született nők voltak az elsők a magyar történelemben, akiknek „második műszakként” több társadalmi szerepben is helyt kellett állniuk: anyaként, feleségként és dolgozó nőként egyaránt. Ez a generáció szeretett volna mindennek megfelelni, ami önmagában nem lett volna baj, de ők ezek megvalósításában gyakorta segítség nélkül maradtak.
Az ’50-es években született generáció a ’70-es évek közepére részint összeroppant az állandósult és sokféle terhek súlya alatt.
Ez a generáció a rendszerváltozáskor harminc év körüli volt. A változások hullámai telibe kapták őket. Nagyon sokan elvesztették ekkor a munkájukat: még nem voltak elég idősek a nyugdíjhoz, de már elég korosak voltak a teljes újrakezdéshez. Megjelentek a számítógépek, az új típusú munkafolyamatok, melyek előzmény nélküliek voltak az életükben. Ráadásul sokak ekkor már nem csak magukért, hanem gyermekeikért, családjaikért is felelősek voltak. Új életstratégiákat kellett kidolgozniuk, melyekre nem volt előképük. A bizonytalan egzisztenciákat mutatja, hogy ebből a generációból sokan máig dolgozni kényszerülnek, hogy megélhessenek. 
– Talán soha nem kellett a nőknek annyi szerepnek megfelelniük, mint manapság. Ez lehetőség vagy inkább teher?
– Ma sokkal nehezebb nőnek lenni, mint a ’90-es évek elején. A rendszerváltás után a mi fiatal generációnk is úgy érezte, hogy eljött az időnk, végre mi választhatunk, úgy élhetjük az életünket, ahogy csak szeretnénk.
Éreztük, hogy a választás csak döntés kérdése lesz: ha nagy családot szeretnénk, ha hétvégén templomba szeretnénk menni, akkor minden csak rajtunk múlik.
A nők is megérezték, hogy választhatnak akár úgy is, hogy a családot kissé háttérbe helyezve értelmiségi vagy éppen karrierépítő nők lesznek. A szocializmusból kiszakadva sok szempontból a ’90-es évek a lehetőségek korszakának tűnt. De voltak komoly veszélyek is, ami akkor nem realizálódott senkiben. Az én korosztályból többen voltak, akik a ’90-es években elmentek egy-egy multicégekhez dolgozni, és mivel rabszolgaként dolgoztatták őket, nem volt idejük házasságra, gyermekvállalásra.
Ma pedig ott vannak több-kevesebb pénzzel, és egy-egy igen komoly életközepi válsággal.
Ezt az életközepi válságot pedig nem lehet elhanyagolni, hiszen az ebben az életkorban lévő generációnak minimum egyharmadát érinthette. Ez az a generáció, mely még az állandóságban szocializálódott, amit csak úgy szoktam nevezni, hogy „a bennünk élő Kádár János”. Bármennyire nem szeretnénk, azért bennünk él az értékfelfogás, hogy „az a jó, ha soha semmi nem változik”. Az a jó, ha egy munkahelyen éljük le az életünket, mert abból aztán baj nem lehet… A mi generációnk ugyancsak szembesült azzal, hogy ez egyáltalán nincs így.
De nem csak a politikai, hanem a technológiai változások is jelentősen átalakították társadalmunk működését.
Az internet előtti világban a párkapcsolatok is úgy működtek, hogy a feleknek muszáj volt a problémáikat egymás között megbeszélniük. Ma már azonban, bárki bárhol felkapcsolódhat egy chat-oldalra és akár egy ismeretlennek is kiöntheti a lelkét. Internetes platformon is egyre könnyebb és gyorsabb az ismerkedés. Ebből kifolyólag sokan érezhetik azt, hogy a internetes társkeresésben a lehetőségek valódi tárháza rejlik, ami igazából csak látszat, hiszen minden embernek van jó és rossz tulajdonsága, mely virtuális térben gyakorta kevésbé ismerhető fel elsőre.
Ma az egyik legfontosabb társadalmi probléma az, hogy kevés gyermek születik Magyarországon. Úgy gondolom, hogy mi, a Ratkó-unokák nemzedéke is több gyermeket vállaltunk volna – személy szerint én magam is –, de a férfiak egy része a rendszerváltozás után elég könnyen feladta a párkapcsolatát. A korábbi normák már kevésbé számítottak.
A szabadság, az újdonság vonzóbbnak tűnt a sok évtizedes állandóság és változatlanság után.
– A ’90-es évek megváltozott társadalmi szabályrendszerét a férfiak egy része sajátosan értelmezte?
– Részben igen. A nagy szabadság mindenkire rászakadt – valóban rászakadt, hiszen a ’68-as mozgalmak Magyarországra nem törtek be, nem alakították át a korábbi családmodelleket és szerepeket. A nagy szabadság és a lehetőségek tárháza nem arra mutatott, hogy tartóssá váljanak a párkapcsolatok, melyet az elmúlt évtized válásainak magas száma is megmutat. 
– A magyarországi közösségek megtapasztaltak egy szovjet, 1990 után pedig egy nyugati, amerikai típusú családmodellt. Mi a kettő közötti a fő különbség?
– A fogyasztás. Igaz az a megállapítás, hogy egy kompország vagyunk: kelet és nyugat metszéspontjában helyezkedünk el, ennek alapján sokféle mintát és példát is látunk magunk előtt.
A szocialista erkölcs megfogalmazása sok esetben kimondatlanul is, de a keresztény erkölcsre épült, melynek oka az is volt, hogy a társadalommal csak így lehetett elfogadtatni, különben működésképtelenné vált volna a rendszer.
A hűség, a házasság és a Tízparancsolat törvényei a szocialista Magyarországon is érvényesek voltak. Az amerikai családmodellt, a ’90-es évek elején a magyarok úgy képzelték el, mint a Dallasban: mindenki milliomos, és jól él az olajfúró tornyok árnyékában…
A két családmodell közötti legnagyobb különbség a fogyasztásban érhető tetten. A fogyasztás uralja ma is az életünket, és ennek gyökerei a ’90-es években kezdődtek meg. Gondoljunk csak bele, hogy
ma már egy gyerek születése is üzlet.
A várandósság ideje alatt nem az a legfontosabb, hogy például a nők hogyan készüljenek fel testileg-lelkileg a szülésre, hanem arra helyeződött a hangsúly, hogy a gyermeknek milyen terméket sokaságát vegyék meg. Hasznos és haszontalan tárgyak tucatjait kell beszereznie egy anyának, hogy „jó anyának” érezhesse magát. Nem mindegy, hogy milyen kerekű a babakocsi, milyen márkás ruhákat és játékokat kap. A mai babakelengyéket már össze sem lehet hasonlítani a ’70-es évekbeliekkel. A gyerek megszületésekor már versenybe kerül: Ki, mit, mennyiért hozott? Ezekkel a túlkapásokkal szemben jelent meg az „ökoanyu-szemlélet”, mely ismét hangsúlyozza a mosható pelenka előnyeit, valamint azt, hogy használt ruhákat vegyünk a gyerekeinknek. 
– Minden bizonnyal azért van előnye jelenünknek is…
– Természetesen! A virtuális világnak számos előnye is van. Ma már a technológiai és a kommunikációs eszközök fejlődésével sokkal könnyebben mobilizálhatók segéderők. A ’70-es években nem volt divat bébiszitterre bízni a gyerekeket.
Ma már egy többgyermekes anya is meg tudja valósítani önmagát, karrierterveit úgy, hogy ne hanyagolja el a gyermekeit.
Ebben pedig nagy lehetőséget jelent az, hogy az életünk nagyon jól szervezhetővé vált. Könnyebb a háztartást vezetni is, ma már vannak olyan segéderők, melyekkel nyugodtan be lehet vállalni három gyermeket.
A mai anyukák találhatnak olyan internetes oldalakat, közösségeket, ahol az anyaságukat, a gyermekükkel kapcsolatos esetleges kérdéseiket megbeszélgetik, megnyugvásra, megerősítésre lelhetnek, amely még a ’90-es években egyáltalán nem volt elképzelhető. Ugyanakkor ma már könnyű is elveszni a lehetőségek sokaságában.
Értékrend szerint élni és azt követni ma azért nehezebb, mert annyira sok külső, elbizonytalanító hatás ér minket, hogy nehezebb kitartani az eredeti célkitűzések mellett, és ez jellemző a párkapcsolatokra is.
– Milyen lesz a következő nemzedékek magatartása?
– A mi nemzedékünk még eléggé nehezen viselte a változásokat. A diákjaimon viszont már azt látom, hogy ők ebből nem csinálnak problémát. Ha kell, munkahelyet váltanak évente, hogy jobb lehetőségekhez jussanak. Rugalmasabbak, nem félnek a változástól, mernek váltani, ha úgy érzik, nem élvezik a munkájukat.
Az élményközpontúság sokkal erősebb a ’80-as és ’90-es években születetteknél.
Ez az élményalapúság hangsúlyosan megjelenik a gyermekvállalásnál: ma már a szülésnek is élményközpontúnak kell lenni. A szocialista időszakban az anyáknak eszébe sem jutott az, hogy a szülésüknek pozitív élménynek kellene lennie. Ők egyre gondoltak: szülessen egészséges gyermekük. Ma már szinte kötelező elvárás, hogy a szülészeten legyen kád, bordásfal, labda… A gyermeket váró anyák közül már egyre többen határozzák meg, hogy mikor és hogyan kívánnak szülni…
Nem vagyok meggyőződve arról, hogy jó, hogy minden az élmény felé ment el, mert ez is egyfajta fogyasztás.
Az emberi lényeg ugyanakkor sosem változik, csak az, hogy mi mit és hogyan fogadunk el a körülöttünk lévő világból. Az utánunk jövő generációkat ugyanazok a problémák foglalkoztatják, mint egykor minket, viszont nekik már egészen más az eszközkészletük. A mai világ sokkal káprázatosabb, nyitottabb, élményközpontúbb, mint a mi fiatalkorunkban. A mai húszévesek bármit megkaphatnak, de ebből kifolyólag már semminek sincs olyan értéke, mint régen, ezért valamivel szegényebbek is, mint az idősebb generációk tagjai.
Tóth Gábor
Kiemelt képünk forrása: Vác, Március 15. tér 1975-ben (Fortepan.hu).
Gyermekvállalás, karrier, individuális törekvések között egyensúlyozó nők
