Egy hivatás az életért – Példaképünk Bálint Balázs szülészorvos

– Édesapja is szülész-nőgyógyász. Hogyan „fertőzte meg” ez a szép, ugyanakkor felelősségteljes hivatás? A szülői minta hatott önre?

– Nem csak az édesapám, de még a nagybátyám is nőgyógyász, mi hárman képviseljük ezt a szakterületet a családban a többi orvos mellett. Hogy hatottak rám a felmenőim, az teljesen nyilvánvaló. Valójában az a kérdés, hogy mi más lettem volna, ha nem szülész? Az emberre természetesen hatással vannak a gyerekkori élményei, amik esetleg befolyásolják abban is, hogy melyik pályára lép. Az évek során lelkész, régész, történész, még jogász is akartam lenni, de a leginkább mindig az orvoslás volt az álmom. Ha pedig már orvoslás, akkor persze szülész-nőgyógyász, miután édesapám gyakran bevitt a kórházba kisbabákat nézni, és nyilván hatottak rám ezek az élmények. 

Egyszer, amikor vidéki rokonaimnál voltam két éves koromban, éppen fialni kezdett a kocájuk. Én pedig, látva, mi történik, nagyon bátran bejelentettem: elfolyt a magzatvíz. Azóta is emlegetik az esetet a családban… Ezek nyilván olyan élmények, melyek meghatározzák az embert. 

– Szülészorvosként nap mint nap megszületik a csoda a kezei között. Mit jelent az ön számára az ÉLET?

– Én ezt külön választanám: életre és az élet megszületésére. Mivel hívő ember vagyok, az élet számomra nagyon egyszerűen megfogalmazható: Isten adja, és ő is veszi el, ennek megfelelően nekem nincs más dolgom, mint hogy ezt a legmegfelelőbben megéljem, és orvosként a lehető legjobb tudásommal a segítségére legyek másoknak. Persze nekem is sokkal több hibám van, mint erényem, de ezzel együtt Isten útmutatása szerint igyekszem élni. 

Az élet számomra Isten adományát jelenti.

Az élet születése egy huncut kérdés. Mivel az én olvasatomban

az élet nem a születéssel kezdődik, hanem a fogantatással. Viszont a születéskor válik számunkra láthatóvá.

Ezt egy picit megzavarja az, hogy manapság már ultrahang van, és hamarabb láthatjuk a kisbabát – mindig szoktam mondani, hogy csak annyi ultrahang legyen, amennyi kell, hogy ne zaklassuk szegény pocaklakót. Az, hogy fogható, szemtől szembe látható legyen a baba, a születésben teljesedik be. Itt fontos az is – főleg az első gyereknél –, hogy egy család is születik az újdonsült édesapával és édesanyával. Ekkor válnak mindketten igazán szülőkké. 

A szülés-születés kérdése misztikus dolog a kérdéskör pozitív értelmében véve, és megható is. Felemelő érzés újra és újra ilyen helyzetben lenni. Természetesen mára már nem mindig ugyanolyan érzés, mint az első néhány szülésnél, ahol orvosként jelen lehettem, de néhány eset még mindig tud olyan felemelő élményeket szerezni, mint az első. 

A szülések zöme olyan élmény, amely újra és újra átélhető csoda a számomra. 

Ennek tudjuk az endokrinológiai hátterét és a pszichológiai hatásait is: ha jó kapcsolat épül ki az emberek között (és itt nem férj-feleségről, hanem a szülő nő és az orvos, illetve a szülésznő közötti kapcsolatról beszélek), az kölcsönösen pozitív hatással bír. Egy szülés esetén nem csak az édesanyára hatnak a felszabaduló boldogsághormonok, hanem a már előzőleg kialakult kapcsolat miatt a mi szervezetünkben is, akik szakemberként vagyunk jelen. Ha férfiak vagyunk, akkor is megjelennek ezek a női hormonok az agyunkban. Ez nem csak valami „hókuszpókusz”, hanem mivel ismerjük ennek a fiziológiai hátterét, tudjuk, hogy így van. Én is hatása alá kerülök az eseményeknek, és jó hatással van rám is. Persze nekem teljesen más a feladatom, mint mondjuk a szüléskor jelen lévő édesapának.

Nekem szakmailag át kell látni a szülés-születés körül kialakuló lila ködön. De ha minden rendben megy, akkor én is szeretem átadni magam az örömnek. 

Édesapaként ott voltam a saját gyermekeim születésénél is, és természetesen nem tudtam kilépni az orvosi szerepemből, a lila ködön át-átnéztem, de láttam, hogy minden rendben van, és onnantól fogva férjként, édesapaként teljes mértékben megélhettem, hogy a feleségem milyen csodálatos asszony, illetve átélhettem a születés örömét. 

– A nők tisztelete, az életszeretet férfiként, de a munkából kifolyólag is jellemzi. Hogyan lehet ezt az értéket a mai, egyre szabadosabb világban átadni?

– Olyan embereknek lehet csak átadni az értékeket, akik nyitottak rá. Amikor a Bethesda Gyermekkórház rezidensei elkerültek a Szent Imre kórházba, kiderült, hogy mind olyan emberek, akik kifejezetten motiváltak. Gyönyörűség, öröm velük együtt dolgozni. Egyszerűen csak engedni kell őket, hogy dolgozhassanak. Nyilván az ember irányítottan igyekszik átadni azt a tudást, amit csak lehet, de ez olyan, mint a magvető példázata. Ha a mag jó földbe hull, ott gyökeret ereszt – és ezt látom képletesen a rezidenseken is. Ha nyitottak, akkor átveszik és jól csinálják a feladatokat. Az a fajta hozzáállás, hogy az ember adni és segíteni tudjon bármilyen helyzetben, döntő: teljesen mindegy, hogy milyen életterületen – cserkészet, munka, család, önkéntesség, egyházi közösség.

Ahol adni akar az ember, ahhoz adottak lesznek a körülmények és lesznek követői. Ha az ember csak magának él, nem lesz önmagán túlmutató gyümölcse az életének. 

Ismerek olyan orvost, aki csak azért választotta ezt a szakmát, mert sok pénzt akart keresni. Ez esetben kicsi az esély – nem nulla, de kicsi –, hogy ő azért csinálna bármit is, mert nagyon tiszteli a másik embert, vagy még inkább, mert szereti. Úgy gondolom, hogy azért az orvosok zöme nem ilyen. Úgy szoktam mondani, hogy 

az az ellátás, amit mi orvosként próbálunk biztosítani, szeretetalapú. 

Igyekszem a legjobb tudásomat odatenni az adott esetekben, de a szeretet az alapja mindennek. Ha ez megvan, akkor tudom hagyni a másik embert is kibontakozni. Ha belső indíttatásra választja ezt a hivatást valaki, akkor kellő empátiával tud odafordulni a másikhoz. 

Az alapkérdésből kiindulva úgy gondolom, úgy lehet átadni a másik ember iránti tiszteletet, ha nem félünk. 

– Van rákfenéje az orvosi hivatásnak?

– Leginkább a félelem és a bizalomhiány, ami árt. Itt arra gondolok, amikor attól fél az orvos – a szülészet területe az egyik leginkább rizikós ebben –, hogy valami oknál fogva be fogják perelni. Ekkor csak az kattog a fejében, hogy mindent defenzíven, a szakma szabályainak túlzott betartásával kell csináljon, nem szabad hibáznia, és mindegy, hogy adott esetben mit diktál a lelkiismerete. Azért lehet olyan magas a császármetszések száma, mivel zömmel így dolgoznak a kollégák. Nem az orvosok miatt, hanem a félelem miatt, amit a rendszer kelt bennük.

A rezidensek nem tapasztalták még meg ezt, és tőlünk, akik bizalommal és szeretettel fordulunk a páciensek felé, azt az üzenetet kapják meg, hogy jó szakmai munkával, őszinte szeretettel kevesebb lesz az esélye, hogy perbe keveredjenek. Kutatások bizonyítják, hogy ha az édesanya, a család mindenről tud, ami történik a szülés folyamatában, akkor feltétel nélküli bizalmukban részesítik a jelenlévő egészségügyi csapatot, és – az orvosi ellátás szempontjából – pozitív élményként marad meg bennük az esemény, még akkor is, ha valami oknál fogva szomorú a végkimenetel. 

Azt is fontos tudni, hogy sok esetben nem azért alakulnak rosszul a dolgok, mert bárki bármit elrontott volna, hanem, mert minden folyamatnak lehet következménye. Egy szülésnek is lehetnek szövődményei. Mi azért vagyunk, hogy a szövődmények számát csökkentsük, tompítsuk, de nem tudunk mindent megakadályozni. 

Fontos a döntésképesség is. Aki nem tud dönteni, az nem jó szülész. Ellenben lehet, hogy nagyon jó labororvos lenne, ahol akut helyzetek nincsenek, így nem kell éles helyzetben döntéseket hozni. Ha félelemből döntünk, rossz döntéseket hozunk. Nincs fekete meg fehér ezen a területen. Nincs tökéletes orvos sem. Csak olyan létezik, hogy az ember igyekszik megtenni a lehető legtöbbet, ami tőle telik. Csak közben számos tényező közrejátszik a félelemtől a másik tiszteletéig.

– Milyen pluszt ad a hit a családi életben és a hétköznapok során a munka mezején? Orvosként nem érik támadások?

– A hitem és életpárti elkötelezettségem miatt csak a legelején volt némi súrlódásom, de igazán nagy negatív megkülönböztetés nem ért. Amikor elvégeztem az egyetemet, és bekerültem a Szent Imre kórházba, az akkori főnökömhöz odamentem, és mondtam, hogy terhességmegszakítást nem szeretnék végezni. Elfogadta, és megkérdezte, hogy elhalt terhességek esetén vállalom-e a beavatkozás elvégzését? Erre mondtam, hogy természetesen igen, hiszen pont ez a különbség! Más dolog az élet megszakítása, vagy éppen a sajnálatos módon valamilyen okból megszűnt élet miatti beavatkozás az édesanya egészsége érdekében. Ezzel mi túl is léptünk ezen a kérdéskörön. A kollégákkal volt inkább több súrlódás, aminek szerintem az az oka, hogy ők sem örömmel végzik el a terhességmegszakítást, de valamilyen oknál fogva nem jutnak el odáig, hogy kijelentsék: ezt nem szeretnék csinálni. Csinálják, mert hozzátartozik a munkához, és úgy gondolják, hogy valakinek ezt is el kell végezni. 

Én úgy gondolom, hogy nem feltétlen kell elvégezni az abortuszokat, bár a hatályban lévő törvények szerint minden állami szülészet-nőgyógyászattal rendelkező intézménynek legalább egy csapatot fel kell állítania erre a beavatkozásra. Ennyiben igazuk van azoknak, akik vállalják a feladatot, de ez senkinek nem öröm. Nem ismerek olyan kollégát, aki ezt repesve, jókedvvel végezné. 

Lehet, hogy egyesek bolondnak tartanak emiatt, vagy azt gondolják, hogy a „nehéz” feladatok alól kihúzom magam. Lehet, hogy az ő olvasatukban ez mind igaz, de nem ez a célom. Az én olvasatomban az élet a fogantatástól kezdődik, és ennek megfelelően én spirált (méhen belülre felhelyezhető fogamzásgátló eszköz, amelynek a működése részben fogamzásgátló, de nagyrészt abortív hatású) sem helyezek fel, mivel ez zömével nem megelőz, hanem már megfogant életeket olt ki. Erre is sok kolléga meglepődötten reagál, de emiatt sem ér diszkrimináció. A mi kórházunkban egyre többen nem végeznek már terhességmegszakítást, és így nyilván a többiekre, akik viszont ezt is vállalják, sokkal nagyobb teher hárul.

Ugyanakkor szakfelügyelő főorvosként hála Istennek tehetek például javaslatokat a rendszert fejlesztő tervezetekhez. Például abban, hogy ha kiderül, hogy genetikai rendellenességgel születhet a baba, az ne úgy kerüljön be az orvosi irányelvekbe, hogy a terhességmegszakítás felajánlható (bár már az is nagyon jó, hogy legalább feltételes módban írják bele), hanem azt is el kell fogadniuk az orvosoknak, ha a szülők megtartják a babát. Ebben az esetben az legyen a feladata a vizsgálatot végző vagy a kezelőorvosnak, hogy elmondja, milyen további vizsgálatokat kell elvégezni, hogy többet tudjunk meg a helyzetről, és jobban fel tudjunk készülni a megszületendő gyermek állapotára. Esetleg hogy milyen más javaslatokkal élhetünk, hogy a szülők is fel tudjanak készülni.

A 21. században a családnak joga van úgy dönteni, hogy ha sérült is a baba, mindenképpen megtartják.

Ha bárki ezzel azt állítja, hogy rázúdítok az egészségügyi ellátó rendszerre egy halom beteg gyereket, akik sokba fognak kerülni, akkor azt mondom, hogy igazuk van, tényleg ráhúzunk az egészségügyi rendszerre számos feladatot, de az életről nem nekem vagy más orvosnak van joga dönteni.

Az élet létéről és nem létéről nem vagyok jogosult dönteni, egyedül Isten határozhat. 

– Létezik mondjuk egy támogató csoport azon orvosok és egészségügyi dolgozók számára, akik nem jó szívvel, de el kell, hogy végezzék a terhességmegszakításokat?

– Nincs. Pedig nagy szükség lenne rá! Hiszen a legkevesebbet azzal foglalkozik a rendszer, hogy az egészségügyi személyzet hogyan éli túl ezt a sok terhességmegszakítást, illetve bármi egyéb veszteséget, amivel a munkánk során találkozhatunk. Mert azt még megkérdezik, hogy milyen klassz érzés lehet a szülésnél ott lenni, de azt már kevesen vagy senki nem kérdezi, hogy milyen érzés egy spontán terhességmegszakadásnál segítséget nyújtani, vagy a még elszomorítóbb: abortuszt végezni.

Ebben a hivatásban is komoly veszély a kiégés! Meg is látszik ez az orvosokon, és nincs egy komoly segítsége az embernek, mint mondjuk a Bálint-csoportok. Dr. Bálint Mihály – aki csak névrokonom – hozta létre az orvosok számára azokat a terápiás csoportokat, melyek az esetek átbeszélésével segítik munkájuk hatékonyságát. Sajnos az én látókörömben nem működnek ilyen csoportok. A Bethesda Gyermekkórházban és az Irgalmasrendi Kórházban nemsokára megnyíló új szülészeti és nőgyógyászati osztályon ilyen jellegű feldolgozó csoportokat tervezünk az orvosok, az egészségügyi személyzet számára. 

Ennek előmunkálatait már megkezdtük, hiszen a leendő kollégáinkkal már most is átbeszéljük a felmerülő eseteket. Ezek az alkalmak egyben egyfajta továbbképzési lehetőséget is nyújtanak számunkra, akár más, meghívott kollégák közreműködésével.

– Nem tudjuk megkerülni a kérdést: az ön szakmájában dolgozók reggeltől estig hölgyekkel foglalkoznak. Mi az az erő a családban, ami megtartja az embert?

– Nagyon egyszerű. Két különböző kapcsolatról beszélünk: van egy házastársi kapcsolat, és létezik egy orvos-páciens kapcsolat. A házasságban az ember megígéri a holtodiglan-holtomiglant, nem is hosszú időre, csak a halálunkig (mosolyog). Ha ezt komolyan veszi az ember, akkor nincs kérdés. Hiszen gyönyörű, csinos nők léteznek, a lelkek szépek, a szemek szépen csillognak. De amikor vizsgálok egy hölgyet, azt nem férfiként teszem, hanem orvosként, ami egy másik minőség. Persze sosem tudok nem férfi lenni, de ha megkérdezi bárki, hogy ma éppen milyen hölgyeket vizsgáltam, nem emlékszem egyetlenegy intim területre sem. Valójában nem is szeretnék emlékezni, mert nem azért voltam ott. Arra, hogy egyik-másik páciensemnek volt-e cisztája a petefészkében, vagy hogy a kisbaba egyedül van-e, vagy ketten vannak a kismama hasában, arra emlékszem, mert ebben a minőségemben voltam jelen a vizsgálatokban. 

Mindkét helyen jelen van, és jelen is kell, hogy legyen az ember: egyik helyen férfiként és férjként, a másik területen orvosként, segítőként. 

Tehát ez nem kérdés. Bár tény, hogy kell egy kiegyensúlyozott házasélet, ahol kiteljesedhet a szeretet, a türelem, az elfogadás. Ha az ember félrelép, megbántja a feleségét, és azt a nőt, akivel félrelépett, mindkettejük és a saját szeretteit. Valamelyikkel előbb-utóbb tönkremegy a kapcsolat. Ezen a szinten gondolkodva olyan sok emberre tevődik át a teher, hogy ez ennyit nem ér.

Biztos, hogy nincs tökéletes ember – nem is kell annak lenni –, egymás számára viszont a legjobb a férj és a feleség. Sokkal jobb, ha a saját feleségét és férjét csodálja az ember, és fedezi fel újra és újra benne a szépséget és az értékeket. 

Kívánom, hogy mindenkinek EGY legjobb lehessen, és az a saját férje/felesége legyen! 

– A házasságban mi ad az életnek esszenciát akár évtizedeken át is?

– Az esszenciából kiindulva nevezzük a házasságot egy virágoskertnek! Ha az ember nem foglalkozik ezzel a kerttel, akkor elgazosodik. A házasságot ugyanúgy táplálni kell, mint a kertet. Ha folyamatosan gondozzuk, akkor működik és gyarapodik. Sajnos az a legfőbb probléma a házasságoknál, hogy nem hallgatják meg egymást a felek, elbeszélnek egymás mellett. Nálunk a feleségemmel nagyon jól működik, hogy munka után hazaérve kiventiláljuk magunkból a nap eseményeit. A feleségem nem azért meséli el a vele történteket, hogy megoldjam a munkahelyi konfliktusokat, hanem hogy letehesse a gondjait. Hova máshova tehetné le, ha nem az én vállamra; s én ugyanúgy vagyok vele. Ez nagyon jó mód arra, hogy hogyan legyünk egymás számára érdekesek éveken át, és kapcsolatban maradjunk. 

Számunkra az is sokat adott, hogy a gyülekezetben is együtt tevékenykedtünk, vagy a cserkészcsapatunkat is együtt vezettük, illetve veszünk részt a vezetésben ma is.

A közös munkák nem elkoptatják a házasságot, a szoros együttműködés inkább folyamatos kapcsolatot tart fenn. 

Hívő emberekként az Istennel való kapcsolatunkat is közösen ápoljuk. Hisszük a Szentírás igazságát, hogy a hármas kötél nem szakad el (Préd 4,12). Ebben hol jobbak, hol gyengébbek vagyunk. Én nem hiszek abban, hogy ha két ember külön dolgozik, az jobb. A közösen vállalt munka, fáradalmak, élmények még inkább összekovácsolnak és előbbre viszik a házasságot. Van, akik napi egy órát, heti egy napot és havi egy hétvégét együtt töltenek, ahogy a Gorove házaspár tanácsolja (akikhez jegyesoktatásra jártunk, és ők voltak a 2019-es házasság hete arcai). Nálunk ez nem így vált be, de mindenkinek meg kell találni a maga útját. S ha már itt tartunk: nagyon örvendetes a házasság hete kezdeményezés.

Nem kell félni a vitáktól! Nem veszekedni kell, hanem vitázni, hiszen az előbbre visz. Nem kell félni ütköztetni az érveket, de fantasztikus érzés együtt megtalálni a közös nevezőt!

– A cserkészet hogyan tud segíteni a mai, egyre liberálisabb világban az értékek átadásában?

– Mi Pátyon lakunk, ahol volt katolikus és református templom, de emellett semmi komolyabb ifjúsági program, szervezet nem létezett. Tizennégy éve összeültünk néhány fiatallal, és elkezdtünk gondolkodni, hogy mit kellene csinálni, ami a gyermekeink számára hasznos. Ekkor merült fel a cserkészet. Teljesen magunktól, autodidakta módon kezdtünk el cserkészcsapatot szervezni. Ez odáig „fajult”, hogy a csapat mostanra 173 fős – ebből azt gondolom, hogy áldás van rajta. A gyerekeim ebbe nőttek bele, tulajdonképpen együtt fejlődtünk benne. De ez nem volt a gyerekek számára kötelező.

A cserkészetnek van egy hatalmas előnye az iskolákhoz képest: nem kötelező. Mi számos dologgal igyekszünk úgy a gyermekek kedvében járni, hogy az hasznos lehessen számukra, de megkövetelhetjük a fegyelmet. A túlzott szabadosság világában, amiben ma élünk, a cserkészeten belül mi bátran megkövetelhetjük a gyerekektől a fegyelmet, hiszen azzal egyetemben sajátítja el a tudást, ismereteket. Ha nem tetszik ez a gyermeknek, akkor nem kötelező járnia. A cserkészetben a példamutatás kiemelkedően fontos: így vezetőként én is kiállok az alakuló térre, beállok a sorba és így tovább, cserébe viszont jogosan kérhetem számon a gyermeken is mindezt. Az iskolában azért vannak gondban a pedagógusok, mert őket kötik a jellemzően egyéni jogokat preferáló jogszabályok, így sok esetben a pedagógusok lehetőségei kifejezetten beszűkülnek, gyakorlatilag ők vannak hátrányos helyzetben.

– Miért hálás leginkább Istennek?

– Miért ne lehetnék hálás? A jó és a rossz is mind Isten jóváhagyásával vált az életem részévé. Rengeteg áldást kaptam, amit nem érdemeltem meg, de mindnyájan gyarlók vagyunk. A feleségem nélkül sehol sem lehetnék. De ugyanúgy a szüleim, gyermekeim, de még a rosszakaróim nélkül se lennék ott, ahol vagyok. A Szentírás szerint amilyen nehézséget helyez Isten a vállunkra, ahhoz kellő erőt is ad. Az ember végzi, amit tud, és elfogadja, amit kap hozzá. 

Mindenkire érvényes, hogy használja a talentumát, amit Istentől kapott (Mt 25,14-30). Mindegy, hogy asztalos, szobafestő, orvos, zenész – ha az adott szakmára, hivatásra van talentuma, akkor tegye, amit tennie kell minél jobban!

Gyöngy-Pethő Krisztina

Fotó: Vasárnap.hu