„Nagyon nehéz észrevenni…”
Tömve volt a belvárosi templom, mindenki leült, és akkor a pap azt mondta: „Testvérek – nagyon nehéz észrevenni a betlehemi kisded születését”.
Különösen hatott rám ez a megjegyzés – először arra gondoltam, nem is egyenesen nekünk szól, hiszen mi itt vagyunk, épségben megérkeztünk – „észrevettük”. Ez az atya tehát jól megdicsért minket, akik ily nagy számban eljöttünk, és távollétükben is megdorgálta kissé azokat, akik pedig nem…
Hazafelé viszont – kicsit ma is csodálkozom rajta – már egészen más dolgok jártak a fejemben.
Vajon vezet-e egyáltalán bármilyen út a templomba, mármint úgy, ahogy például a közértbe is? Merre megyünk, hova érkezünk meg, kit veszünk észre, ha – mondjuk – úgynevezett „keresztény szokásoknak” engedve indulunk el, majdhogynem udvariasságból? Vagy mert a húsvét, a karácsony „nagy ünnep”. Mire befeküdtem az ágyba, szinte már abban se voltam biztos, hogy ott voltam-e egyáltalán azon a szentmisén.
Évekig mocorgott bennem ez a rövidségében is hallatlanul erőteljes mondat, és jó ideig majdnem minden nap elé „odaértettem”.
Nehéz észrevenni… Ha nem Krisztus fénye hív és vezet el minket a nagy, díszes kapuig; ha nem Ő maga jelöl meg minket, amikor belemártjuk ujjunkat a szenteltvízbe, és keresztet vetünk; ha nem a Szentlélek Úristen erejében térdelünk le, mielőtt beülnénk a padba – akkor előfordulhat, hogy csupán különös mágiát művelünk, és tényleg kétséges, hogy megérkeztünk-e, ott vagyunk-e a templom padjában. Jézusnál vagyunk-e.
Nehéz észrevenni… Sokszor talán afféle „módszernek” tartjuk a templomba járást (a legnemesebbnek!), ahogyan az imádkozást is, amivel ezt-azt ügyesen kieszközölhetünk magunknak: szerelmet (természetesen szentségi alapokon nyugvót!), munkahelyi előléptetést (az irgalmasság kritériumainak megfelelve!), néhány havi nyugalmat (mennyit fogunk elmélkedni végre!), esetleg egy kicsivel (de tényleg csak kicsivel!) több pénzt; vagy ha amolyan nemes lelkek vagyunk, akkor egy evilág mintájára elgondolt, tejjel-mézzel folyó örökkévalóságot.
(Lehetséges, hogy valahol még mindig egy Krisztus-előtti szív működik bennem, és bár soha be nem vallanám se magamnak, se másnak, olykor a farizeussal együtt azt gondolom – avagy minden gondolatom ellenére úgy érzem, tetteimmel azt bizonyítom, hogy a törvényhozó és ellenállhatatlanul hatalmas Úrhoz bizony „nem méltó”, hogy egy hideg istállóban szülessen meg – és egy ókori kivégzőeszközön fejezze be?)
Nehéz észrevenni… Észreveszem-e – közértben, szentmisén –, hogy annak léte, aki éppen mellettem áll – most ne ijedjünk meg a nagy szavaktól –, csoda és ajándék? Elámulok-e legalább néhány pillanatra azon, hogy a másik egész egyszerűen van? Felfogom-e, legalább a sejtések szintjén, hogy kizárólag a szolgálatban telő idő értelmes? Nem. Vagy csak kínzóan ritkán. Rengeteg „fontos dolgom” van.
Nehéz észrevenni… de nem azért, mintha rejtőzködne előlem, bújócskázni kívánna velem, vagy afféle bonyolult rejtvényként kínálná fel magát. Hanem azért, mert egészen és teljesen valóságosan értem jött; mert vonz ugyan, de nincsen benne semmi a csábítóból; mert többet, sokkal többet kínál, mint azt valaha is reméltem; és mert oda hív, ahol a szívem legmélye szerint vagyok: az adventnek abba az áthatolhatatlan, szűzi sötétjébe, ahol már semmi se moccanhat, csak a Szeretet.
Kemenes Tamás
Kiemelt képünkön Philip Gröning A nagy csend (Die große Stille) című filmjének egyik jelenete látható.
