„Csak a bennünket megtartó Isten a biztos” – Példaképünk Szépné Czippán Noémi

– Hogyan alakult ki Önben a lelkészség utáni vágy? Milyen hivatást választott volna, ha nem lelkész lesz?

– Érdekes kérdés, mivel volt munkám, szakmám. El is boldogultam benne. A hivatali ügyintézésből hívott el az Isten. A középiskolai „csak éljük túl” semmittevés után, nem törekedtem egyetemi képzésre. Istennek azonban egészen más tervei voltak. Három évnyi munka után mégis teológiára felvételiztem. Úgy mentem neki a feladatnak, ha Istennek valóban ez a célja az életemmel, fel fognak venni. Úgy is lett. Erőt adott a tanulmányokhoz, kitartásra nevelt a vizsgákra való készülésekben, s egyre nagyobb vágyat adott a tudás iránt. Hálás vagyok érte.

A keresztyénséggel való ismerkedésem a konfirmációval kezdődött. Pedagógus gyerekként a múlt rendszerben, szüleim akkori felfogása szerint nem járhattam hittanra. Hiányzott. Én is szerettem volna odatartozni a katolikus templomkertben összegyűlt gyerekek közé, akiket az akkori esperes-plébános szeretettel tanított. Egyszer-egyszer be is lógtam. Csak sokára tudtam meg, hogy megkereszteltek kisgyermekként.

Tizenévesen, valahol a konfirmáció környékén történt egy buszmegállóban, hogy a lelkem mélyén megszólalt egy hang: lelkész leszel.

Nem törődtem vele. Hosszú vakvágányon jártam. Aztán amikor már munkába álltam, egyre többször vettem részt az istentiszteleteken, a hit gyakorlása egyre fontosabbá vált számomra. Egy könyvesboltban rátaláltam a Második Helvét Hitvallásra és a Heidelbergi Kátéra, amiket érdeklődve olvastam. Egyre mélyebbé vált a vágy bennem, hogy többet tudjak meg arról, mi a hit, s ki az az Isten, akit tisztelünk. Végül egy napon az irodában, munka közben egészen tisztán hallottam a hívást: „Örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal!” (Róm 12,15). Tudtam, hogy szolgálatra hív Isten. El is mentem egy súlyosan sérült gyerekeket gondozó otthonba, tettem a feladataimat. Ebben a keresztyén közegben Isten egészen újjá teremtett. Kiszakított az addigi életből, megmutatta, mit jelent megváltottnak lenni, s érlelte bennem a lelkészi hivatás vágyát.

– Milyen kihívásokat jelent, és milyen pluszt ad, hogy nőként áll egy gyülekezet élén?

– Eleinte ez a kérdés egyáltalán nem érdekelt. Tudtam, hogy Isten választott ki erre a hivatásra. Nem éreztem hátrányát abban a kis gyülekezetben, ahol korábban szolgáltunk. Sőt, mivel többségében nők jártak a gyülekezeti alkalmakra, inkább előnyössé vált, hogy nőként megérthettem és közvetíthettem Isten akaratát. Valahogy könnyebben ráhangolódtunk együtt Isten üzenetére.

Jelen pillanatban úgy érzem, akkor válna kihívássá a női mivoltom, ha úgy tennék, mintha nem az lennék, aminek Isten teremtett. Istennek célja volt azzal, hogy nőként állított szolgálatba. 

Nőként kell megtalálnom azokat az utakat és módokat, amiken keresztül rajtam szeretné vezetni a rám bízottakat.

– Vezetője egy gyülekezetnek és édesanyja öt gyermeknek. Hogyan tud mindkét hivatásban teljes értékkel szolgálni?

– Nehéz kérdés. Szeretném a megfelelő sorrendet élni. Bevallom, nem mindig sikerül. Elsősorban édesanya vagyok.

Édesanyaként is Istent szolgálom, hiszen az Ő ajándékai ezek a csodás gyermekek.

Másodsorban lelkipásztor és lelkigondozó vagyok. Az a tapasztalatom, hogy akkor tudok a szolgálatban is teljesen részt venni, ha az elsődleges feladatomat el tudom látni. Ha tudatosan meg tudom teremteni az elég időt a családra, a gyerekekre, akkor nem nehéz a szolgálat. Valaki egyszer azt mondta, hogy időszakonként az anyaságban tudott jobban kiteljesedni, máskor pedig a szolgálatban. Ezek az időszakok váltották egymást az életében. S ezt éppen jónak tartotta így. Néha, amikor nehézségeim vannak e téren, erre gondolok, és erőt, biztatást kapok belőle.

– Lelkészként, feleségként mit tart sarkalatos pontnak, mely évtizedeken át megtartó erővel bír a házasságban?

– A házassági eskünket:

Isten színe előtt kimondott szavaink átvezetnek bennünket a nehézségeken is, kitartásra, hűségre nevelnek. Feladatot is adnak.

Megfogadtam, hogy hűséges segítőtársa leszek a férjemnek. Ezt komolyan is kell gondolnom. Segíteni őt kiteljesedni férfi voltában, lelkészi hivatásában, egyháztörténeti kutatásaiban. Ő pedig kimondta, hogy gondviselőm lesz. Megoszthatom vele a kétségeimet, a vívódásaimat. Úgy gondolom, tisztában kell lennünk az Isten által nekünk adott szerepeinkkel, hiszen így azokban ki tudunk teljesedni, és nem kell a másik területére átlépnünk.

A házasságban mindkét félnek a helyén kell lennie.

– Egy nagycsalád szeretetének őrzője. A hit hogyan tud a nehézségekben megújító forráspont lenni?

– Sokféle nehézségen megyünk keresztül életünk során. Gyászoltunk anyaméhben meghalt gyermeket, szorongva figyeltük súlyosan beteg gyermekünk gyógyulását, éljük a mindennapok kisebb-nagyobb terheit. Biztosan állíthatom, Istenbe vetett hit nélkül nem lehet ezeken átmenni. Amikor a körülmények, a rajtunk kívül álló dolgok mind-mind bizonytalanok, néha egy lavina kezdetéhez, egy ingoványos területhez hasonlít a helyzet, s fogalmunk sincs, mi lehet a következő lépés, és az mihez vezet. Megindul-e a lavina, avagy sikerül az ingoványban az egyetlen járható ösvényen maradni? Csak a bennünket megtartó Isten a biztos. Ő megígérte, hogy mindig mindenben velünk lesz. Átvezet a nehézségeken, a félelmek, a fájdalmak ösvényén is. Egyedül rá kell figyelnünk. Ő pedig megerősítve tud bennünket kihozni ezekből a mélységekből.

– Édesanyaként milyen értékeket szeretne gyermekeinek áthagyományozni?

– Azt remélem, hogy be tudom – sőt inkább a férjemmel együtt be tudjuk – tölteni a példaadás, a példakép szerepét az életükben, amire szükségük van. Példának lenni a hitben, példának lenni a szeretetben.

– Mi az ars poeticája?

– Szolgálatra való elhívásom vezérigéje, a fentebb említett ige: „Örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal” (Róm 12,1), és a mellé választott küldetést meghatározó ige: „Minden dolgotok szeretetben menjen végbe” (1Kor 16,14). E két bibliai vers a két sarokpontja az életemnek, a szolgálatomnak.

Nem szeretnék mást, mint Isten tervének megfelelni emberként, feleségként, édesanyaként, lelkipásztorként.

 

Gyöngy-Pethő Krisztina

Fotók: Szépné Czippán Noémi