A boldogság melankóliája
Állandóan keressük. Meg akarjuk találni, magunkénak akarjuk tudni, ameddig csak lehet. Sóvárgunk utána, belekapaszkodunk – bizonyságban, tévedésben, szenvedélyben, kiégésben. Amikor magasan szállunk, vagy a mélyben vegetálunk; egyszer türelmesen, másszor türelmetlenül. Érezzük hiányát a reggeli kávé minden egyes kortyában, vagy amikor ölelő karjaival álomba ringat minket a szürke bizonytalanság. Nem kapjuk meg gyermekeinkre pillantva, és szerelmünk sem olthatja szívünkbe.
A boldogság megtalálásának vágya: a legnagyobb kísértés, amelyet akkor is hajszolunk, ha már régen megértettük, hogy nincsen beteljesülés.
Balázs Zoltán így ír erről Homérosz napja című művében: „Mindenesetre úgy látszik, arra ítéltettünk, hogy a boldogságot csak időben távoli, bizonytalan dolog gyanánt szemlélhessük. Nem csoda, ha sokan a jelen örömeit értékelik a legtöbbre, s tudatosan félreteszik, mint haszontalant, a távoli reményt. Hiszen a jelen is olyan sokat nyújthat: az elragadtatás pillanatait, a testi gyönyör, a meghatódás, a dicsőség, a megkönnyebbülés, az ujjongás örömeit. Van aztán tartós elégedettség is, amikor az ember nem vágyik már többre. (…) Csakhogy ezek az örömök és gyönyörök a múlandóságnak vannak alávetve, s a szerencse legalább annyira kormányozza őket, mint mi magunk, így dőreség volna boldogságnak tartani őket”.
Mennyi mindent látunk magunk körül, ami csupaszon és hidegen ordítja arcunkba az ember leghatalmasabb vágyát, a boldogság megtalálását: az új, csinosabb feleség, egy nemátalakító műtét, pénz, amely sosem elég – alkohol és drogok által nem tudni semmiről. Homályba vezető döntések, életek a keresés útvesztőjében – hogy csak néhány dolgot említsünk. Rémisztő, persze, hiszen mindannyian érezzük. Betöltetlen üresség, melyről jobb nem is beszélni, de tompítani akarjuk, ki-ki amivel tudja. És miközben már „nagyon fejlettek vagyunk”, új világunk hipnotikus dallama csak még inkább felszínre hozza az Édenből kitaszított ember valóságos gyötrelmeit. Akaratlan utópia.
„A modern ember gyakran két reakció között őrlődik. Olykor úgy látja, hogy csak azokra az örömökre számíthat, amelyekről az imént volt szó: a gyönyör, az élvezet és elégedettség, valamint a derű örömeire. Minden további remény illúzió, öncsalás (…). De vannak pillanatok, amikor az a bizonyos mély sóvárgás föltör benne, s reméli vagy remélni szeretné, ha a boldogság nem ezekben állna; csak hát valójában nem tudja – honnan is tudná? –, hogy akkor miben. Nincs róla tapasztalata, hiszen azt »szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta«.”
Talán itt lenne az ideje, hogy az ember, leoldva földi eszményképei béklyóit, végre ne az őrületben keresse, amit odafönt teljes egészében, itt a földön azonban csak ideig-óráig birtokolhatunk. Van abban valami szép, hogy az olyan elemi ösztönök szintjén, mint a félelem, a „valami utáni sóvárgás”, azért mindannyian közösségben vagyunk. Összefogni, ha jön a világjárvány (elemi ösztön) – hogy aztán újra egymás torkának ugorjon majd minden ellentétpár.
S ha megérzed a múlandóság fanyar-édes illatát, a lényedben lüktető bizonytalanság nem okoz többé lelki hipotermiát. Élesen figyelni, lágyan megélni, magad ellen lázadni. Hálásnak lenni örömöt találva – lélegezni, keskeny úton járva.
Kincses Krisztina
